A legtöbbször azt tapasztalom, hogy a hozzám fordulók nagy része nem tudja, mi nekik a valójában jó.  Egyszerűen nincs elképzelésük arról, hogy mit szeretnének dolgozni, (mert amit éppen csinálnak, azt nem is szeretik), de azt sem tudják milyen lenne számukra egy kiegyensúlyozott kapcsolat, milyen lenne egy értékes élet.
Albert Schweitzer német filozófus mondta, hogy az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, és tisztelettel elkezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel a valódi értékére emelje azt. Azt szoktam kérni a klienseimtől, hogy kezdjék el megfigyelni magukat lehetőleg mindig a jelenben az ITT és MOST-ban, hogy mit éreznek mire vágynak, mi az amitől számukra az életük értékes és akkor azon dolgozunk, hogy ezek szerint az értékek szerint élje az életét. Erre épül egyébként az Elfogadás és Elköteleződés terápia (ACT). Az hogy kinek mit jelent az értékes élet természetesen teljesen egyéntől függő. Ismertem egy német építészt, aki 50 évesen feladta a szakmáját, mert rettenetesen boldogtalan volt tőle és váltani akart, azt választotta, hogy egy idősek otthonában dolgozott. Sokat beszélgettem vele, azt mondta, ő így érzi értékesnek magát, hogy az idősekkel diskurálhat, meghallgathatja a történeteiket, teát főz nekik és habár olykor fájt neki, ha valaki meghalt, de mégis tudott örülni annak, hogy ismerhette és időt tölthetett, azzal a bácsival vagy nénivel. Ez egy nagyon ritka és talán szélsőséges példa arra, hogy valaki így megváltoztassa az életét. A német építészt nem érdekelték a konvenciók, nem érdekelte, hogy ki mit gondol majd róla, hogy kinek hogyan nem fog így majd megfelelni.
Egy dolog érdekelte, hogy olyan életet éljen, ahol ő szabad és kiegyensúlyozott tud lenni. Az én tapasztalatom az, hogy egyre inkább nem figyelnek az emberek arra, hogy mik a belső igényeik. Itt szó lehet egyfajta önismereti hiányról, vagy arról, hogy valahol elvesztette az illető az intuícióját, ami régen meg volt, vagy a megfelelési vágyról a külvilág felé.
Hasonló a helyzet a kapcsolatok terén is. Legyen szó szerelemről, barátságról. Egy házas kliensemet kértem írja le, milyen lenne számára az ideális értékes kapcsolat és ezután pillanatok alatt kiderült, hogy csupán egész kis százalékban fedi le az ő kapcsolata ezt. Ha nem fogalmazza meg magának tisztán érthetően mit szeretne, akkor hogyan tudna ezen változtatni?
Fontos az is hogy, az értékek változhatnak az életünk során. Nem biztos, hogy az ami 10 éve jó volt nekem az még ma is jó. Érdemes az élet több területét megvizsgálni, hogy vagyok a munkámmal, a kapcsolataimmal, a szabad időmmel, a fejlődésemmel.
Nekem az a tapasztalatom, hogy gyakran megtörténik, hogy egy kapcsolatban az értékek megváltoznak, idővel a két ember más nyelvet kezd el beszélni, szakszóval úgy mondjuk: elfejlődik egymástól. Ezzel sincs semmi baj és alapos átgondolás és belső munka után, bátran el lehet ezt fogadni és ami már nem jó és nem épít, attól meg lehet válni. Legyen szó emberi kapcsolatokról vagy munkáról vagy bármiről. A csodálatos az, hogy megtörténhet az elfejlődés ellenkezője, például egy családi kapcsolatban, régebben nem értettük egymást, ma pedig hasonlóak lettek az értékek, amik szerint mindketten élünk. Fritz  Perls (am.pszichológus) azt ajánlotta mindenkinek, hogy minden beszélgetés találkozás, érintkezés után álljon meg és kérdezze meg magától, jobban érzi-e magát az ember, vagy rosszabbul, netán ugyanúgy?


Bárhogy is legyen, figyelj befele, ki és mi tesz téged boldoggá.

​Egy gazdag üzletember meglátott egy halászt a csónakja mellett, amint a parton fekve napozott. Nem állhatta meg szó nélkül:
- Miért nem mégy halászni? – kérdezte.
- Mert mára már eleget fogtam – felelte a halász.
- Miért nem fogsz még több halat? Hiszen, ahogy látom, az idődből kitelne… – faggatta tovább az üzletember.
- Mihez kezdenék a többel? – így a halász.
- Több pénzt tudnál keresni. Hamarosan egy egész halászflottád lenne, sok munkásod, és olyan gazdag lennél, mint én.
Erre a halász megkérdezte:
- És akkor mit csinálnék?
- Végre leülhetnél, napozhatnál, és élvezhetnéd az életed – mondta az üzletember.
- Miért, szerinted most mit csinálok? – jegyezte meg erre a halász.

Hogyan tudjuk megkülönböztetni, hogy normális vagy abnormális szorongásról van szó? Mikor szükséges és indokolt a külső segítség? Clark és Beck (2011) (az utóbbi a kognitív terápia megalkótója) 5 kritériumot neveznek meg, melyek közül egy is elegendő, hogy abnormális, vagyis klinikai szorongásról beszéljünk.

1. Diszfunkcionális, azaz NEM REÁLIS gondolkodás: ezeket a negatív gondolatokat a diszfunkcionális hiedelmek határozzák meg, pl.: „ én veszélyben vagyok” gondolat, amikor valaki egy galambtól fél.
2. Ha az egyént a szorongása GÁTOLJA a napi, általános rutinja elvégzésében. Például megakadályozza őt a másokkal való beszélgetésben.
3. FOLYTONOSSÁG: a klinikai szorongás folytonosan jelen van, napi szinten és évekig is eltarthat.
4. TÉVES RIASZTÁS: erős félelemérzés vagy pánikroham kitörése olyan szituációban, ahol semmilyen életveszélyre utaló jel nincs. A félelem érzése adaptív jelleggel bír ez a "harcolj vagy fuss" mechanizmus, reális helyzetekben az életünk védelmét szolgálja.  Ha például valaki ránk támadna, nyilván kűzdünk vagy elmenekülünk. Ha egy közlekedési dugóban tör ránk a szorongás, akkor ez a reakciónk nem túl adaptív megkűzdés a helyzettel.
5. STIMULUSZ-HIPERÉRZÉKENYSÉG: belső és külső jelekre való fokozott reagálás. Belső jel lehet egy picit gyorsabb szívverés,külső jel lehet egy másik személy ránk adott reakciója. Horney (1996) továbbá kiemeli a szorongás és a félelem közti különbséget, miszerint a szorongást kiváltó ok szubjektív és rejtett, a félelem tárgya pedig objektív és nyilvánvaló. 

. Zur Bearbeitung hier klicken.

Mindig pozitív érzés, ha az ember megtanul arra fókuszálni, hogy mik azok a dolgok, amiért hálás lehet és nem azzal foglalkozik, hogy mi az ami éppen nincs. Ebben a nehéz helyzetben, pedig különösen javíthatja a pszichés jól-létünket.
Írj 1 hàlalistàt: 10 dolog amièrt hàlàs vagyok! Egy kliensem hozzàjàrult, hogy az övèt közzè tegyem!Köszönöm!
1. Hálás vagyok azért, hogy a szeretteim és én is egészségesek vagyunk (egyelőre, és ez maradjon is így).
2. A munkában kezdtem kiégni, úgyhogy ez a kényszerszünet mondhatni jól jött, bár kevesebbel is be értem volna... De ha majd újra beindul a suli, akkor feltöltődve, több empátiával és türelemmel tudok majd megint a diákokhoz állni.
3. Lassan 2 hete a barátomnál vagyok, kipróbáljuk, megy-e az együttélés. Eddig egészen jól kijövünk, együtt takarítunk, főzőcskézünk, sorozatot nézünk, sétálunk, sőt pecázni is elmentem vele, ami külön élmény volt.
4. Végre van időm olvasni (sokat és még többet), Duolingózni, sorozatokat nézni, lelassulni, magamra figyelni.
5. Mióta komolyodott a helyzet, azóta a hitemmel is többet foglalkozom, újra jobban figyelek Istennel való kapcsolatomra. Nekem a hitem rengeteg erőt ad ebben a helyzetben.
6. Nem kell fél 5-kor kelnem, mint mikor dolgozni jártam, végre ki tudom aludni magam rendesen is, és nyugisan el tudom szürcsölni a reggeli kávém.
7. Hálás vagyok, hogy ki lehet menni sétálni, fel tudom fedezni a környéket, míg a baràtom itthonról dolgozik, viszonylag közel van a Duna is, a víz közelsége mindig meg tud nyugtatni.
8. Mikor még lehetett, akkor szerettem a boltokban nézelődni, vásárolgatni, felesleges cuccokat is. Most kétszer is átgondolom, mire van szükségem, és nem szórom úgy a pénzt, így többet tudok félrerakni, és nem vagyok az impulzusvásárlás áldozata.
9. Hálás vagyok, hogy sikerült eddig ellaposítani a járványgörbét. Anyukám ápolónő a Máltai Szeretetkórházban Vácon, de ha nagyon súlyos lesz a helyzet, akkor minden egészségügyi dolgozót áthelyezhetnek, bevethetnek, beleértve a védőnőket is. Nagyon bízom abban, hogy erre nem fog sor kerülni, és továbbra is sikerül lassítani a járványt.
10. Annyira természetesnek vettem azt, hogy munkába járok, zötyögök a zsúfolt vonaton, villamoson, morgok magamban, hogy megint beleállnak az intimszférámba, tudoa menni moziba, könyvtárba, ha kedvem van akkor bemehetek egy ruhaboltba nézelődni, és mindenhol emberek vesznek körül. Eszembe sem jutott, hogy ez egyszer megváltozhat, hogy lesz olyan, hogy nem ölelhetem meg a nagyszüleim, hogy nem mehetek moziba, hogy kongani fog a vonat hétfő reggel az ürességtől. Mikor bezárták az iskolákat, utána hétfőn nekem még be kellett menni. Rémisztő volt az a csend, ami fogadott, ahogy beléptem, hiszen alig pár napja még több száz diák nevetgélt, beszélgetett a folyosón, rámköszöntek, nem győztem kerülgetni őket. Azt hiszem, most tanulom meg igazán, hogy semmit nem szabad készpénznek venni, és ezért nagyon hálás vagyok. Remélem, most egy életre belém vésődik, hogy értékeljem azt, ami van, és ne azon keseregjek, ami nincs. 

​Egy gazdag üzletember meglátott egy halászt a csónakja mellett, amint a parton fekve napozott. Nem állhatta meg szó nélkül:
- Miért nem mégy halászni? – kérdezte.
- Mert mára már eleget fogtam – felelte a halász.
- Miért nem fogsz még több halat? Hiszen, ahogy látom, az idődből kitelne… – faggatta tovább az üzletember.
- Mihez kezdenék a többel? – így a halász.
- Több pénzt tudnál keresni. Hamarosan egy egész halászflottád lenne, sok munkásod, és olyan gazdag lennél, mint én.
Erre a halász megkérdezte:
- És akkor mit csinálnék?
- Végre leülhetnél, napozhatnál, és élvezhetnéd az életed – mondta az üzletember.
- Miért, szerinted most mit csinálok? – jegyezte meg erre a halász.

Vannak emberek, akiknek ez könnyebben míg másoknak sokkal nehezebben megy - a praxisomban inkább az utóbbival találkozom sokat. Egy új kapcsolat kezdetén, vagy akár már a meglévőkben, ha fontos nekünk a másik, akkor van néhány trükk, amivel a tudtára adhatod, hogy szereted. A képesség az érzelemkifejezésre az érzelmi intelligencia egyik alapeleme.
Néhány nonverbális kifejezési lehetőség:
1.Szemkontaktus
Mindannyian úgy vagyunk ezzel, hogy azoknak az embereknek, akikre figyelünk és fontosak nekünk szeretünk a szemébe nézni.
Ha valakit nem kedvelünk, akkor inkább rá sem nézünk kerüljük őt a tekintetünkkel.
Az oxytocin termelés - ami egyfajta boldogság hormon - következtében kitágul a pupilla is, ami kíváncsiságot, izgalmat jelez.
2.Könnyű érintés
Akiket szeretünk, azokat szívesen megérintjük.
Ha valikvel beszélgetsz és néha megérinted biztosan érzékelni fogja a közeledésed. Ha egy érintés során pedig hirtelen elhúzódik, akkor valószínű nem nyitott a barátkozásra. A könnyed érintés nem összetévesztendő a szexuális töltetű vágy kifejezésével.
3.Odafordulás
A testbeszéd mindig árulkodik.
Az emberek odafordulnak, azokhoz, akiket szeretnek és eltávolodnak, azoktól akiket nem.
4.Tükrözés
Azok az emberek, akik egy hullámhosszon vannak sokszor automatikusan a beszélgetés közben másolják a másik testtartását.
5.Határok
Akiknek érdekesek, fontosan vagyunk, azok elrakják az akadályokat, amelyek köztünk lehetnek például székek, párnák vagy más kisebb-nagyobb tárgyak. Az asztalon lévő üvegekre poharakra is érdemes odafigyelni, inkább tőlünk oldalra helyezzük az aztalon és ne pedig kettőnk közé.

Bearbeitung hier klicken.

​MI AZ ACT? 
Az Elfogadás és Elkötelezettség Terápia (Acceptance and commitment therapy) Steven C. Hayes nevéhez fűződik, a kognitív terápiát és a viselkedés terápiát egyesíti.
Rövidítése ACT, ami magyarul cselekvést jelent. A terápia fókuszában a tudatos cselekvés áll. Megtanít célzottan, konkrétan, elkötelezetten cselekedni. Nyitottan, kíváncsian, fókuszáltan csinálni, éppen azt, amit csinálsz. A másik hangsúly az ACT-ben az, hogy megtanít a saját értékrended szerint cselekedni. A terápia során tisztázzuk, mik azok az értékek, melyek szerint cselekedni akarsz. Milyen ember szeretnél lenni? Hogyan akarsz magaddal és másokkal bánni? Milyen gyerek, szülő, társ, barát, testvér akarsz lenni? Milyen tulajdonságok vezéreljék a cselekedeteidet a mindennapjaidban? Mik a számodra igazán fontos dolgok az életben? Mik azok a dolgok, amik az életed értelmét adják?
Ezeknek az értékeknek a pontos megjelölése segítenek abban, hogy a mindennapokban ezek szerint tudjál élni. Az ACT egyszerűen megtanít arra, hogy tudatosan cselekedj a te saját értékrended szerint. Ezt nevezzük pszichológiai flexibilitásnak: amikor képes vagy tudatosan cselekedni az értékeid szerint az itt és mostban, nyitottan és kíváncsian megtapasztalni, ami veled történik. Képes vagy elfogadni a gondolataidat az érzéseidet (legyenek azok akár jók vagy rosszak) és megengeded, hogy csak áradjanak, megtapasztalod ezeket és aztán hagyod, hogy el is menjenek. A pszichológiai flexibilitás ezt a három dolgot jelenti:
1. A jelenben lenni. 2. Nyitottnak lenni. 3. Csinálni azt, ami számomra értékes. Minél magasabb szinten van a pszichológiai flexibilitásod, annál inkább egészségesebb és magabiztosabb vagy, kiegyensúlyozottabbak  a kapcsolataid és jobb a teljesítményed a mindennapi életben is. A magas pszichológiai flexibilitás csökkenti a lelki betegségek kockázatát is. Az ACT megtanít egyfajta választási lehetőségre, hogy miképpen reagálj arra, amit az élettől éppen kapsz. Sajnos nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk az élettől, de az, hogy hogyan reagáljunk rá az már a mi választásunk. Ha az élet azt adja éppen amire vágysz, akkor könnyű a jó hozzáállás, könnyű boldognak lenni. Viszont, amikor az élet nehéz, a realitás és a saját elképzeléseink között űr van, akkor sokszor fájdalmas gondolatok és érzések keletkeznek bennünk. Ilyenkor mindannyian belekerülhetünk egyfajta ördögi körbe és eltávolodunk az értékeinktől, tehetetlenné válunk vagy sokszor rosszul cselekszünk, ami még nagyobb problémákhoz vezet. A pszichológiai flexibilitás lehetővé teszi, hogy kilépjünk ebből az ördögi körből, eltávolodjunk a hátráltató gondolatoktól, visszakerüljünk a jelenbe és visszataláljunk az értékrendünkhöz és hatékonyan cselekedjünk.

​Úgy érzem magam, mint egy kötéltáncos. Egy vékony kötélen táncolok, a boldogság kötelén, ahol igyekszem fennmaradni és lépésről lépésre kiegyensúlyozottan haladni. Én úgy gondoltam, elméletben tudom mi a dolgom, lépdeltem volna előre, de mégis, a szélsőséges gondolataim, mozdulataim, döntéseim nagyon kilengették a kötelet, ezért rengetegszer leestem és ez nagyon fájdalmas volt. Ahogy telt-múlt az idő, a sok eséstől és fájdalomtól már egyre kevésbé maradt erőm ismét felmászni és megpróbálni, pedig tudtam, nem vágyom másra, csak hogy ne sajogjak a sok eséstől, és én is fenn, boldog legyek. Mikor már szinte kezdtem feladni, utolsó esélyként felkértem egy trénert. Természetesen (bármennyire jó lett volna éppen :) ) ő sem tudott ráragasztani a kötélre, hogy ne essek le, de megtudta tanítani a technikáját, hogyan legyek kiegyensúlyozottabb, hogyan ne legyenek szélsőséges gondolataim, így pedig hogyan tudok egyensúlyban megmaradni a kötélen. Először csak néhány plussz lépést tudtam megtenni, majd ismét leesetem. De a trénerem nem engedte, hogy lesüllyedve maradjak, biztatott, megtanított arra, hogy hogyan lehetnék ügyesebb, hogyan fejlődhetnék. Nem ígérte, hogy könnyű lesz, de a sok visszacsatolás, buzdítás és gyakorlás, ahogy ez lenni szokott, végül meghozta az eredményét, így pedig az idő haladtával egyre ügyesebbé váltam. Örömmel mondhatom, mostanra már egyre tovább fenn tudok maradni azon a bizonyos kötélen és lassan igazi balerinaként tudok gyönyörűen táncolni, ezzel pedig másoknak örömet okozva még több boldogságot teremteni.

„Ne előttem menjél - nem akarlak követni; ne gyere utánam - nem akarom, hogy kövess! Gyere mellettem és legyél a barátom!”
Gondolj valakire, akit a barátodnak tartasz. Emlékezz vissza a legutóbbi találkozásotokra, beszélgetésetekre. Mi jut az eszedbe? Vicces volt? Jó volt vele? Valószínű az érzésre fogsz emlékezni, arra, hogy milyen is volt vele együtt lenni, nem pedig a konkrét beszélgetésetekre. És minél jobb érzéssel tölt el az emléke, annál valószínűbb, hogy a kötés erősödik. Ezt a kötődést mélyíti el az együtt töltött idő. Ahogy az évek telnek, úgy egyre több közös emléketek lesz. A klienseimmel sokszor kerül szóba, az emberi kapcsolatoknak ez a különleges formája: a barátság.
Így számomra kiderült, hogy az emberek többsége általában hasonlóképpen gondolkozik a barátság fogalmáról. A legfontosabb kritérium mindenkinek: a barát az, aki jóban-rosszban veled van, kölcsönösen számíthattok egymásra. Egyezik az érdeklődési körötök, az értékrendetek és hasonlóan gondolkodtok. A kapcsolat alapja az őszinteség és a bizalom. Egyszerűen jó vele együtt lenni, bárhol, bármikor. Egy barátnak úgy vagy jó, ahogy vagy. Nem akar megváltoztatni, de ugyanakkor lehet kritikus is veled, mert egy jó barát ismer, szeret és jót akar neked és valószínű, hogy ha valamire felhívja a figyelmed, ami szerinte nincs rendben, akkor azon érdemes elgondolkodni. A barát egy kicsit tükröt is tart nekünk és ha élünk a lehetőséggel akár fejlődhetünk is a megfelelő kritika által.
Rengeteg tanulmány foglalkozik azzal, hogy milyen a barátságnak az egészségre gyakorolt hatásására. Például a University of North Carolina tanulmányából kiderül, hogy akik baráti körrel rendelkeznek hosszabb ideig és egészségesebben élnek. Egy másik tanulmányban E. Diener és M. Seligman összehasonlított nagyon boldog és nagyon boldogtalan embereket. Az első csoport tagjainak szoros kapcsolataik voltak, és széles szociális hálóval rendelkeztek. A másik csoport pedig alig rendelkezett szorosabb kapcsolatokkal.
A University of Virgina kutatói pedig bebizonyították, hogy a barátságnak mekkora ereje van. A kísérletben diákokat egy nagy hátizsákkal a hátukon egy hegy elé vezettek. Meg kellett saccolniuk, milyen meredek az a bizonyos hegy. A kísérleti csoport tagjainak párban egy barátjukkal kellett ezt a feladatot elvégezni. A kontroll csoport résztvevőinek egyedül kellett a hegy elé állniuk. Azok a diákok, akiknek egy barát állt az oldalán kevésbé ítélték meredeknek a hegy szögét, sőt minél intenzívebb, régebbi barátságban voltak, annál könnyebbnek találták a hegyre való feljutást.
Ha vannak barátaid ápold velük rendszeresen a kapcsolatot, soha nem késő tenni érte. Ha pedig úgy érzed kevés barátod van, vagy egyáltalán nincs barátod, akkor van egy jó hírem, tehetsz azért, hogy legyen. A barátság energiát és időt és türelmet igényel. A Kis herceg-ben Saint-Exupéry írja „Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik.” Természetesen nem csak időhiány, de önbizalomhiány is lehet az oka annak, hogy nem barátkozol. Ezt is lehet fejleszteni, javítani, hogy nyitottá válj új emberek megismerésére.
A barátság egy olyan kapcsolat, amit mi magunk választunk és a kölcsönös szimpátián és figyelmen alapszik, ellentétben a szerelemmel nincs benne szexualitás. Egy igaz barátság három fő ismérve: legyen tartós, töltsön el nagyon jó érzéssel, és működjünk benne együtt. Tehát jó, ha tudod a barátság nem csak a lelkednek tesz jót, de az egészségednek is!

​www.youtube.com/watch?v=ZRQqgn6mQ6w&t=16s

Egy tanmese következzék arról, hogy az ember nem tud mindenkinek eleget tenni.
A poros úton egy szamár hátán utazik az apa, mellette pedig kisfia gyalogol. Egy járókelő felháborodva mondja: „Nézzetek oda, ez az apa hagyja, hogy a fia mellette gyalog menjen, míg ő a szamáron ül.“ Az apa leszáll a szamár hátáról és felülteti a kisfiát. Alig mennek pár lépést, amikor egy másik arra járó megszólal: „Nézzétek, az a kisfiú úgy ül a szamáron mint egy pasa, és hagyja, hogy szegény öreg apja mellette gyalogoljon. Ekkor az apa felül a gyerek mellé a szamárra. Alig jutnak tovább az úton, megint valaki felháborodva odaszól: "Nézzétek ezt az állatkínzást, szegény szamár alig bírja el őket."Ígyhát mindketten leszállnak és a szamár mellett gyalog folytatják az utat. Valaki hangosan elkezd nevetni rajtuk: "Micsoda ostobaság, minek van szamaratok ha nem is használjátok?"
Nem lehet mindenkinek megfelelni, bármennyire is szeretnénk. Valaki biztos akad, aki kritizálni fog minket. Ezért nincs értelme folyton azzal foglalkozni ki mit gondol arról, hogy mi mit cselekszünk.
Mi magunk tudjuk eldöntetni a legjobban, hogy mi az ami jó és mi az ami rossz nekünk. Gyakran keresnek meg, kortól függetlenül szorongással, aminek a gyökere sokszor az a hihetetlen megfelelési vágy a környezet felé, mellyel saját magukat terhelik le.
Egyszer egy fiatal lány keresett fel, épp meglett a közgazdász diplomája, mert a szülei azt gondolták neki az lesz a legjobb. Viszont imádott baristáskodni, kávézóban dolgozni, amit a tanulmánya alatt kezdett el.
Aztán ahogy közeledett az egyetem vége, pánikrohamai lettek és rengeteget szorongott, hogy mi lesz vele, azt kell majd csinálnia amit utál? Közgazdász lesz, mert a szülei azt mondták az a jó neki.
 Elkezdtünk dolgozni és ahogy megerősödött a hite abban, hogy nem a szülei élik az ő életét, hanem ő, és van választása, mint mindenkinek, hogy az életében azzal foglalkozzon ami boldoggá teszi úgy múltak el a szorongásai.
A baristaságot választotta és azt, hogy majd egyszer saját kávézója lesz. Kiállt magáért, a hitéért. A legjobb, hogy a szülei is elfogadták a döntését azért, mert a lány megingathatatlan lett a hitében.
Ez az egyik legnagyobb lecke amit megtanulhatunk. Higgyünk abban, hogy mi saját magunk vagyunk a legjobb ismerői önmagunknak, például azért is, mert a legtöbb időt magunkkal töltjük. Ha pedig elbizonytalanodunk, akkor próbáljunk visszatalálni magunkhoz. A belső hangot keressük és ne pedig mások véleményei határozzák meg döntéseinket, viselkedésünket vagy gondolkodásunkat.

Az én igazi tündérmesém
​
​Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, majdnem ott, ahol a kurtafarkú malac túr, de leginkább a Balaton északi partján élt, éldegélt egy kislány a szüleivel és két testvérével. Ez a kislány én volnék, aki már kisgyermekként is kisgömböc formájában élt. Sokáig azt mondtam, hogy a legjobb fotóm az, ahol szüleim és nagymamám egy babakocsiban tolnak, és belőlem semmi nem látszik. Kisgyermekként is duci voltam, ahogy az lenni szokott, a tornaórák igazi kihívást jelentettek. A testvéreim, unokatestvéreim, társaim vagány vakmerőségét utánozva jó sok sebet összeszedtem, hiszen nem voltam olyan fürge, nem tudtam fára mászni, de mindenben rájuk akartam hasonlítani – ami nyilván nem ment. Sokunk számára tény, hogy a gyerekek sokszor igen utálatosan tudnak lenni. Engem is elkezdtek csúfolni, mert kövér voltam. A reakció részemről erre az volt, hogy elkezdtem „rejtőzködni”, takarni magam, fekete ruhákat cibáltam magamra, zsákokba öltöztem – aligha csoda, hogy tramplinak látszottam, és az igazi énemet rejtegettem… no és ahogy az lenni szokott… végül mindezt el is hittem magamról. Kimondva és kimondatlanul is kerestem magamban azt a kislányt, aki egy kislánykori képen önfeledten mosolyog.
Minden keresésem, kutatásom ellenére a képen lévő kislányt nem leltem meg… sajnos a környezetemben élő emberek befolyása sokkal erősebb volt… védekezésül a könyvekbe, a tanulásba temetkeztem, aminek köszönhetően hamarosan felborult az értékrendszerem, mert úgy gondoltam, csak akkor vagyok értékes, jó, akkor számítok, ha tanulok, ha jó sok bizonyítványom, s még több diplomám lesz. Mással nem foglalkoztam, elbújtam, elmenekültem magam elől is. Meggyőződésemmé vált, hogy így helyes, s így minden a legnagyobb rendben lesz.
Hosszú idő elteltével, megismertem valakit, aki később a férjem lett. Vele, érte, elköltöztem egy másik városba, azt gondoltam, hogy az új környezet, az új kapcsolat majd megváltoztat mindent. Nem így lett. Az életem még inkább összeomlott, az önértékelésem még rosszabb lett. 14 év telt el úgy, hogy a kapcsolatom folyamatosan romló helyzete ellenére kitartottam, nem voltam tekintettel magamra. Ő pedig megerősítette bennem azt a szörnyű gondolatot, hogy örüljek, hogy ő van nekem, mert egyébként senki más nem értékelne, és fogadna el engem, kövéren, rondán…Általa, negatív jelzők sokasága szállt rám, és ezeket egytől egyig elhittem. Később nemcsak elhittem, hanem magam is pontosan így gondoltam. Olyannyira, hogy környezetem is észrevette a változást és egyre kevesebben maradtak mellettem, mert sokszor elviselhetetlen voltam.
Amikor 40 éves lettem, akkor valami „átkattant” az agyamban, és megajándékoztam magam egy fotózással, amolyan „lelki tuning” gyanánt. Máig sem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, hiszen otthon nagyon ellenezték. A kamerán keresztül Juci megmutatta, hogy milyen is vagyok valójában. Hihetetlen önbizalmat adott akkor. Mosolyogva emlékszem vissza, hogy miként vettem fel azt a csodás narancssárga magassarkú cipőt – életemben először volt rajtam olyan cipő.
A fotózás lendülete nem tartott sokáig, hiszen az életben akadt, aki ezt a lendületet elvegye tőlem – igaz, kellettem hozzá én is, hiszen hittem neki és hagytam. A megalázás, a lelki, verbális bántalmazás gyakorlatilag mindennapossá vált. Én pedig – tudatosan-e vagy tudat alatt – legbelül elkezdtem keresni valami mást, miközben a külvilág felé azt mutattam, hogy minden rendben van – ami persze távolról sem volt igaz.
Egyre több olyan könyvet olvastam, ami az önbecsülésről, a tudatosságról szólt, a boldogság volt a témája. Legbelül elindítottak egy folyamatot, de a kételkedésem óriási volt, nem tudtam azonosulni velük teljesen. Csak a vágy volt bennem, hogy mindenkinek megmutassam, hogy az igazi énem valójában magabiztos, elfogadja és szereti magát, és nem másoknak rendeli alá magát. Lépésről lépésre haladtam előre, viszont az a mérgező kapcsolat, amiben éltem, időről – időre megtorpanásra késztetett. Visszavett a lendületből és még rosszabbul éreztem magam. Ilyenkor mindig kerestem magamban a mosolygó kislányt a régi fekete-fehér fotóról és a kiegyensúlyozottnak tűnő 40 éves nőt.
Az áttörés első igazi lépése tavaly augusztusban volt. Három olyan esemény is történt, ami végül arra késztetett, hogy kimondjam: ELÉG VOLT

1. egy fiatalkori barátom felbukkant az életemben és nyers őszinteséggel megkérdezte, hogy mégis mi a fenét csinálok;
2. kaptam egy fantasztikus állásajánlatot;
3. kiderült, hogy anyukám egy rendkívül súlyos betegséggel küzd.

E három esemény gyakorlatilag 3-4 napon belül következett be. Nyilván előtte is jelezték a „pálya szélén állók”, hogy ez így nem jó, de lelkesen(?) tagadtam. Ez az ifjúkori barát pedig, hosszú beszélgetéseink során szembesített nagyon sok mindennel. Az új állásra jelként tekintettem, a változás lehetőségére. Anyukám betegsége pedig ráébresztett arra, hogy nagyon rövid az élet, amiből mindenkinek egy van, és igenis megérdemlem azt, hogy ez az élet hozzám méltó legyen. Olyan élet, ahol elfogadom magam, ahol nem az lesz a meghatározó, hogy a környezetem mit mond rám, mit gondol rólam. A családomnak –bevallottam mindent, és karácsony előtt 2 nappal kiléptem abból a kapcsolatból, ami igazán tönkretett. Ez volt az első igazi lépés és ennyi előzmény (muszáj volt leírni, hogy értsétek a motivációmat) után jöjjön az út, s ahol most tartok.
2017. évet titokban, új élettel, a nulláról mindent újrakezdve, új lehetőségekkel kezdtem el. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, tudtam, hogy rengeteg hullámvölgy lesz benne és hogy lesznek pillanatok, amikor feladnám.
Új helyre költöztem. Az első és legfontosabb dolgom az volt, hogy a kis lakás dekorációját, arculatát olyanná alakítottam, hogy minden apró részlete az én gondolkodásmódom, stílusom tükrözze. A bejárati ajtóval szembe falmatrica került, igaz, kicsit ferdén… de ez a lényegen nem változtat. Azért tettem így, hogy amikor belépek a lakásba, rögtön ezzel „szembesüljek”. Emellett rengeteg képet tettem a falra, kisebbet – nagyobbat, mindegyik számomra kiváló és fontos idézettel, s ezek által közvetített üzenettel ellátva. Fontos volt (illetve ma is az), hogy lássam ezeket a mondatokat, mert visszaadták és adják, erősítik a hitem.
Feltettem magamnak a kérdést, hogy mit választok: tovább sajnálom magam a kanapén, vagy felkelek és teszek magamért valamit? Az utóbbi mellett döntöttem.
A döntésemben közrejátszott az is, hogy újra megnéztem „A legszebb ajándék” című filmet. Ez a film szerintem tényleg a legszebb és legmotiválóbb filmek egyike. Megint megmutatta nekem az élet ajándékait. A kanapén ülve rá kellett döbbennem, valószínű, hogy a 12 ajándék közül igaziból mind az enyém... csak még esetleg nem mindet látom jól...
Januárban lehetőséget kaptam arra, hogy elvégezzem a „Ningcsing Csikung” alaptanfolyamát, aminek a fő üzenete az, hogy „Haladd meg a múltad”. Ez a 6 hetes tanfolyam rengeteget adott nekem. A tanfolyamon is volt sírás és a gyakorlások alatt is, de ez jó értelemben vett sírás volt. Elkezdtem magamat megismerni, elkezdtem tudatosan élni. Itt még elég sokszor mondtam, hogy „nem tudom, csak próbálom”. Az Oktatóm Yoda mestert idézte nekem: „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld.” És megcsináltam: a csikung azóta is része a mindennapjaimnak, és valahogy belső késztetésem van arra, hogy folyamatosan csináljam, gyakoroljam.
A következő mérföldkő az volt, amikor vettem egy egészalakos, nagy tükröt. Gondoltam, egy nőnek ilyen azért kell a lakásba. Hát persze, kell… a baj csak az volt, hogy nem szerettem belenézni, nem szerettem magamat látni. Ekkor eszembe jutott, hogy amikor fotózáson voltam, nála láttam pozitív jelzőket a tükör körül, és ez akkor nagyon tetszett.
No, gondoltam, ide nekem öntapadós, színes szív alakú cetlik, és teleírom a tükröt… nagyot tévedtem. Képzeljétek el, magamtól nem ment. Így megkértem a barátaimat, hogy mondjanak rólam jellemzőket, hogy ők milyennek látnak. Szóval jellemzők… huh, el se tudjátok képzelni mennyi jelzőt kaptam. Ezeket átfogalmaztam „egyes szám első személybe”, és a tükör köré ragasztottam. Az átütő siker azonban elmaradt. A tükör ugyanis még mindig csak arra volt jó, hogy belepillantsak, megnézzem, hogy normális külsővel lépek ki a lakásból.
Idei év márciusában durva, arrogáns, énem és lényem ledegradáló zaklatások kezdődtek, így ami apró lépéseket mindaddig megtettem, elveszni látszott, viszont került az életembe egy olyan személy, aki megerősített magamban. Megerősített nőként és emberként, bár ezt akkor nem hittem el neki (azóta változott a helyzet). Annak ellenére sem hittem, hogy néha azért éreztem, hogy más lettem, más vagyok, változtam. Májusban újra pozitív élményekkel gyarapodtam – egy ruha miatt találkoztam Jucival, a fotóssal, és abban a helyzetben az az egy óra beszélgetés annyi mindent adott a plusz ajándékkal együtt, hogy az szinte elképzelhetetlen. Újra a falra került a motivációs naptár is. Aztán a kollégáim erősítettek meg újra és újra – ez az a munkahely, ahol egy éve kezdtem el dolgozni – mindenki zseniális ember itt, hihetetlen módon támogattak és álltak mellettem minden hangulatingadozásomban.
Az egyik kollégámnak köszönhetően eljutottam Lilihez, a legvarázslatosabb pszichológushoz. Kétségek közt vergődve, szkeptikusan mentem el az első találkozóra. Akit ő először látott, az egy egyhelyben toporgó, magát egészen alulértékelő nő volt. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni. Hetente mentem hozzá, de a két ülés között minden napra egészen komoly „házi feladataim” voltak, amik nagyon komoly önmunkát, és fegyelmet kívántak és kívánnak meg tőlem, a célkijelölésen és az akaraton kívül. A cél az volt, hogy végre elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, hogy magamnak akarjak megfelelni, ne másnak.
Ezen a ponton visszakanyarodnék a tükörhöz: itt tanultam meg, hogy ne csak belepillantsak a tükörbe, ne csak végigfusson a szemem magamon, azt látva, hogy nem kifordítva vettem fel a pólót. Megtanultam önmagamra nézni, a saját szemembe nézni, és magamra mosolyogni, és integetni magamnak. El sem tudjátok képzelni, hogy először ez mennyire nehéz volt. Csak odapillantottam, és már kaptam el a fejemet, ráadásul elég „összeesett” testtartásom volt. A sok gyakorlás viszont meghozta az eredményt. Mostanában úgy megyek ki a lakásból (még akkor is, ha csak a szemetet viszem ki!), hogy belenézek a tükörbe, és köszönök magamnak. Este pedig, amikor hazaérek, akkor tükör és azt mondom magamnak, hogy „örülök, hogy hazaértél”. Biztos, hogy kicsit furán hangzik, de megtanultam örülni magamnak, és ez jó érzéssel tölt el. Közben a tükör köré ragasztott mondatok is egyre fontosabbak, lényegesebbek lettek, egyre inkább el tudom fogadni, hogy ez valóban én vagyok. Fontos fordulópont volt, amikor a negatív gondolataimat megváltoztatásával kezdtem el foglalkozni. Igazság szerint – most már tudom – én nagyon rossz színben képzeltem el mindent, és nagyon rossznak ítéltem mindent, ami én vagyok, teljesen értelmetlenül. Most már alig-alig vannak ilyen gondolatok, nem általánosítok, képes vagyok reálisan látni csaknem mindent, ha pedig mégis előfordul, akkor képes vagyok megváltoztatni ezeket a gondolatokat úgy, hogy a közérzetemre már nem tudnak hatással lenni.
Miközben gyakoroltam, és a feladataimat oldottam meg, rengeteget olvastam, és napi rendszeressé vált a csikung mellett a séta, akár sok-sok kilométeren keresztül. Fantasztikus élmény volt az, hogy a környezetem folyamatosan pozitív visszajelzésekkel „bombázott”. A régi barátok mellett új emberek lettek az életem részei, kinyíltam előttük, és meg mertem mutatni, hogy én nemcsak az „okostojás” „tanulásmániás” vagyok.
Megtanultam „lélegezni” is. Tudom, így lehet viccesen hangzik, de ezzel a gyakorlattal tudom a tudatos jelenlétet elérni reggel, este pedig a nyugodt alváshoz segít hozzá. Ha pedig napközben válik a helyzet nehezebbé, akkor a stressz leküzdésére használom.
Lili azt mondta nekem, hogy a lelkem hasonlítsam egy kerthez. Egy olyan kerthez, amit nem gondoztak, így hagytam, hogy kiszáradjon, sőt tele legyen gazzal. Emiatt a valós énem nem mutatkozott meg. Szép lassan a gaz vált uralkodóvá, és elrejtette azt a ragyogó, kereken is igazi énemet. A folyamatos önmunka pedig lehetővé tette, hogy a gyom eltűnjön, és a virágok újra kinyíljanak. A kert még nem pompázik teljes szépségében, de nem sok hiányzik már. A virágok mind azok a tulajdonságok, azok az értékek, amik én vagyok. És ezekből nem kevés van. Hamarosan újra színpompás lesz, és nagyon fog virágozni. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek rossz dolgok jelen, vagy ne lennének negatív tulajdonságaim. Dehogynem! De ezekkel együtt vagyok az, aki vagyok. Azt hiszem, végre megtanultam, hogy bátor vagyok, nyitott, és rá tudom bízni magam az életre.
Az elmúlt egy év, de leginkább az elmúlt 9 hónap minden pillanata arra tanított, hogy vissza tudjak tekinteni a múltamra, a kevésbé jó dolgokra is. Megtanultam, hogy a múlt megtörtént, azt nem tudom megváltoztatni, viszont a jelenemet nem hathatja át. Ez nem azt jelenti, hogy úgy gondolnám, hogy minden rózsaszín habos torta, és minden tökéletes. Sokkal inkább azt gondolom, hogy a rossz dolgok is az élet részei, de egészséges önértékeléssel és önbecsüléssel ezeket az élet részeként tudom kezelni. Meg tudom engedni magamnak, hogy időnként rossz passzban legyek, de tudom, hogy ez csak pillanatnyi állapot. Megtanultam igazán megbocsátani, egyrészt magamnak, másrészt mindenki másnak, aki közrejátszott abban, hogy elveszítettem magamat.
Örömmel jelentem, hogy megszületettem újra. Testvéreim új becenevet is ragasztottak rám. Az új énem pedig:

• mer és tud önmaga lenni, aki önazonos.
• megfogalmazza, hogy ki is ő, aki képes önmagáért tenni, a saját érdekében, és vannak újra céljai.
• megtesz magáért mindent, és eközben büszkén vállalja, hogy ki ő valójában.
• felfedezte saját magát újra, és:
  • sokat mosolyog,
  • bízik magában,
  • példával szeretne elöl járni,
  • tudja értékelni az életet és a benne lévő jó és rossz dolgokat,
  • önmaga tud lenni mindig.

Tudom, hogy a 12 ajándék mindegyike az enyém, és ezért nem lehetek eléggé hálás saját magamnak, a családomnak, barátaimnak, a környezetemnek, és az életnek, és igyekszem úgy élni, hogy pillanataimat a nappali falára ragasztott falmatrica szavai hassák át:
Live – every moment
Laugh – every day
Love – beyond words
És hogy mi is az, amivel én példát tudok mutatni? Amit lehet követni?

• megtanulni „nem feladni”
• küzdeni
• ha elestem, akkor is felállni
• a gondolataimat a valóság terében tartani
• felismerni az adottságaimat
• megtanultam szeretni magam, és így saját magammal igazán jóban lenni
• megtanultam, hogy az érzések, bármilyenek is, a sajátjaim

Annyi lehetőség van az életben, amitől jobban érezhetjük magunkat, csak elhatározás kérdése az egész. Amit javasolni tudok mindenkinek tiszta szívből:

• olyan dolgokkal foglalkozzatok, amik nektek örömet okoznak
• ne a problémákra fókuszáljatok, hanem a megoldásra
• hallgassatok a legbelsőbb hangotokra
• szeressétek magatokat, szeressétek, aki a tükörből visszainteget Nektek
• mosolyogjatok sokat
• higgyétek el, hogy a legjobb dolog az élet, és benne ti magatok
• olvassatok sokat
• legyetek lehetőség szerint sokat levegőn, sétáljatok, menjetek a természetbe
• tanuljatok meg igazán megbocsátani.

Magatokért csak és kizárólag ti vagytok a felelősek. Képzeljétek el magatokat és az életeteket egy festővászonnak. A színek és az ecset is a ti kezetekben van! Tudjátok mit jelent ez? Olyanra festitek magatok körül a világot, amilyenre csak szeretnétek! Ne engedjétek, hogy mások bepiszkolják a vásznaitokat!
A legfontosabb pedig:
Higgyetek Magatokban, Legyetek Önmagatok.
Most jöhetne a köszönetnyilvánítás… nagyon sok embernek kellene köszönetet mondanom, akik mellettem voltak/vannak ezen az úton, akik elindítottak és segítettek. Tudom, hogy ők mindannyian érzik és tudják, hogy mennyit tettek/tesznek értem. Ezért nem írok ennél többet.
Csupán azt, hogy szívből köszönöm Kedvesek, Mindenkinek!

Első fontos lépés a gyógyulás útján, hogy megismerd a szorongás működését. Ha jobban megérted, akkor könnyebben fogadod el a helyzetedet, és így könnyebben fogsz tudni rajta változtatni. Például a pánikroham esetében jó, ha tudod, hogy bár a roham egy kellemetlen élmény, de csak átmeneti és nem veszélyes.
A kognitív terápiában megtanulsz légzés-technikákat, ezáltal automatikusan ellazulnak az izmaid, és gyakorlással szabályozni tudod a légzésedet, ami megnyugat. A következő lépés, az, hogy a negatív automatikus gondolataidat beazonosítsuk, és kicseréljük őket reálisra. Mert az, ahogyan gondolkodunk meghatározza azt, ahogyan érzünk. Tehát a kulcs a gondolkodásunk megváltoztatásában van. A reális gondolkodás azt jelenti, hogy fair módon, kiegyensúlyozottan tekintesz saját magadra, másokra, és a világra is. Nem pozitívan és nem negatívan.
Pédául:
Gátló, nem reális gondolat: „Mindig, mindent elrontok, egy looser vagyok.”
Reális gondolat: „Mások is csinálnak hibát, én is, mert ember vagyok. Amit tehetek most az, hogy megpróbálom kijavítani a hibát, és tanulni a történtekből.”
Gátló, nem reális gondolat: „Nem tudom megcsinálni, nagyon izgulok. Miért nem tudom magam kontrollálni?”
Reális gondolat: „Normális, hogy izgulok, nem veszélyes az izgulás, koncentrálok és csinálom a feladatom. „
Lépések a reális gondolkodáshoz: Tudnod kell, hogy mi jár a fejedben és mire gondolsz. Általában nem figyelünk arra, hogy hogyan gondolkodunk; automatikusan jönnek mennek a gondolataink. Ha elkezdjük megfigyelni azokat, megértjük mitől érezzük magunkat rosszul. Fontos különbséget tenni a valós problémák, és a nem valósak között. Ha például a nagymamád betegsége okoz szomorúságot, az egy teljesen reális gondolat, de ha elkeseredsz, mert egy barátod lemondja a közös ebédet és azt gondolod: „biztos velem van a baj, senki sem szeret,” akkor a probléma a nem reális gondolatban van. Kezd el megvizsgálni a gondolataidat. Kérdezd meg magadtól, ezek a gondolatok reálisak? Segít engem az ahogyan gondolkodok?
A félelmeinket nem leküzdeni kell, hanem szembe nézni velük.
Természetes, hogy el akarod kerülni azt, amitől félsz. Viszont például, ha mindig a lépcsőn mész fel a lift helyett, mer félsz a liftezéstől, akkor nem tudod megtapasztalni, hogy semmi rossz nem történik a liftben, (hiszen emberek milliói utaznak le-fel vele) így az elkerüléssel erősíted meg a félelmed. A terápia kezdetén csak kisebb félelemkeltő szituációkkal nézünk szembe és később lépésről lépésre haladunk, hogy aztán a nagyobbakkal is szembe nézzünk. Minél többet gyakorlod a szembenézést és azokat a dolgokat, amikre a terapeutád megtanít, annál gyorsabban és hatékonyabban tudsz megválni a nem reális félelmeidtől. A gyakorlás a siker kulcsa és nem csak a sikeré, hanem a gyakorlással tudod megakadályozni az esetleges visszaesést is.
A jó hír az, hogy a kognitív terápia rendelkezik technikákkal, amelyekre a terapeutád megtanít. Ezek mindenki számára elsajátíthatók és gyakorolhatók. Kell hozzá akarat, munka és kitartás, mint bármihez, amit meg akarunk tanulni.
​

​Egyszer, réges-régen létezett egy szép és kicsi sziget. Ezen a szigeten éltek békében az emberi érzelmek és tulajdonságok. A humor, a jókedv, a büszkeség, a gazdagság, a szomorúság, a magány, a boldogság, a megérzés, a tudás és még sok más érzés és tulajdonság, melyek az embereket meghatározzák. Természetesen a szeretet is itt élt.
Egy napon felröppent a hír, hogy a szigetet hamarosan az elmerülés fenyegeti. Ekkor a sziget lakói felsorakoztak a parton, hogy hajókkal hagyják el az elsüllyedő szigetet. Csak a szeretet nem állt készen még, ugyanis nagyon ragaszkodott a szigethez és az utolsó pillanatig maradni akart. Amikor a sziget elkezdett süllyedni a szeretet mások segítségét kérte.
A gazdagság egy óriási luxus hajón ült már, mikor a szeretet megkérdezte őt: “Gazdagság el tudsz vinni magaddal?” “Sajnos nem”,- válaszolta a gazdagság, mert a hajóm telis-tele van arannyal és ezüsttel, nincs már hely a számodra.”
Ekkor a szeretet a büszkeséghez fordult segítségért. Az ő hajója óriási és nagyon szép volt. “Büszkeség el tudsz vinni magaddal?” “Sajnos nem”- válaszolta a büszkeség, “itt minden tökéletes és esetleg kárt tennél valamiben.”
A szeretet ekkor a szomorúsághoz fordult: “Szomorúság, kérlek vigyél el magaddal.” Oh, szeretet,- mondta a szomorúság, olyan szomorú vagyok, nekem egyedül kell lennem, nem tudlak  el vinni magammal.”
Amikor a jókedv útnak indult, olyan elégedett és vidám volt, hogy meg sem hallotta a szeretet amikor hozzá kiáltott.
Hirtelen egy hang szólt a szeretethez: “Gyere szeretet, én elviszlek téged.” A szeretet olyan hálás és boldog volt, hogy el is felejtette megkérdezni a megmentője nevét.
Később amikor már mind szerencsésen partot értek, a szeretet megkérdezte a tudást: “Tudás, meg tudnád mondani nekem, ki volt az, aki segített nekem?”
“Hát persze”, válaszolta a tudás, “az idő volt”.
“Az idő? Dehát, miért pont ő segített nekem?”
Erre a tudás így válaszolt: “Mert csak az idő érti, hogy a szeretet milyen fontos az életben.”

Egy nyugati professzor keletre utazott, és felment a messzi hegyekbe, hogy felkeressen egy híres zen mestert.
Amikor a professzor megtalálta őt a kolostorban úgy mutatkozott be neki, hogy az összes akadémiai fokozatát felsorolta a mesternek. Elmondta neki, hogy mi mindent tud a zenről és mi mindenre lenne még kíváncsi. A mester sokáig szó nélkül hallgatta az egyoldalú monológot majd megkérdezte: „Megkínálhatlak teával?”
Igen, köszönöm. –válaszolta a professzor. Az öreg mester teát öntött a kannából a csészébe. A csésze tele volt már, de a mester tovább öntött. A tea kifolyt az asztalra onnan pedig a földre. „Elég! Nem látja, hogy csésze már tele van?” Kérdezte a professzor. „Igen, hasonlóan a csészéhez, a te elméd is tele van előítéletekkel, és elvárásokkal, így nem tudok neked tanítani semmit, előbb a csészédet kell kiürítened.”

​Bármilyen meglepő a düh és a harag az elvárásainkra épül. 
Elvárjuk az emberektől, hogy úgy bánjanak velünk, ahogy az nekünk tetszik. De van, hogy nem bánnak velünk úgy.
Elvárjuk, hogy a gyerekeink úgy cselekedjenek, ahogy mi akarjuk. De van úgy, hogy másképp tesznek.
Elvárjuk, hogy a kormány úgy kormányozzon, ahogy mi szeretnénk. De van, hogy másképp kormányoz.
Elvárjuk, hogy a főnök kedves legyen velünk, de van úgy, hogy nem kedves.  
Minden egyes alkalommal, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, egy rés keletkezik az elvárásaink és a realitás között és ezt a rést a düh tölti meg. Ha valaki nem a mi szabályaink szerint játszik, vagy megszegi azt, és a mi kívánságaink ellenére cselekszik, akkor az egy meghívó arra, hogy rosszul érezzük magunkat. A meghívást elfogadhatjuk, vagy elutasíthatjuk. Rajtunk múlik.
Az első lépés a düh kezelésében az, hogy felismerjük, hogy van választásunk. Számtalan olyan dolog létezik, amit nem tudunk kontrollálni például az időjárást, más embereket, a betolakodó gondolatainkat, a fizikai érzeteinket és az érzelmeinket. Viszont ezeken belül amit tudunk kontrollálni, az a saját választásunk. Ha esik az eső választhatunk, hogy viszünk e magunkkal esernyőt, az, hogy a múltból tanulunk e szintén a mi választásunk, hogyan reagálunk másokra és helyzetekre rajtunk múlik. A mi választásunk, hogy mire fókuszálunk: arra amit nem tudunk kontrollálni vagy arra amit tudunk. 
Egy egyszerű technikával felismerhetjük a választásunkat. Lássuk hogyan.
Képzelj el valakit aki nagyon jól kezeli a haragját és akit ezért nagyra tartasz. Hívjuk Tominak. Hogyan jellemeznéd Tomit? Nyugodt? Asszertív? Kontrollált? Megbocsátó? Bármi jut eszedbe írd le.
Aztán tedd fel ezt a négy kérdést. 1. Mik az előnyei a dühnek?  2. Mik a hátrányai a dühnek? 3. Mik az előnyei, hogy Tomi kontrollált? 4. Mik a hátrányai, hogy Tomi kontrollált?
Az előnyöket és hátrányokat pedig úgy mérlegelheted, ha százalékban kifejezed és összeveted őket, például a düh előnye és hátránya: 40-60% vagy 10-90%.
Ne felejtsük el, hogy a düh, harag agresszió. Lehet, hogy nem tudjuk a haragunkat kontrollálni, de azt, hogy mit kezdünk vele azt igen. Lehetünk dühösek és passzívak, dühösek és agresszívak, dühösek és passzív agresszívak, dühösek és asszertívek. Rajtunk múlik. A harag felgyorsítja a reakciónkat, és ezért úgy tűnik, hogy nincs választás. Mégis képesek vagyunk rá. További technikák léteznek szerencsére a düh kezelésére, melyet a kognitív terápiában meg lehet tanulni.


Forrás: Beck Institut

Amin, tudsz változtass, amin nem, fogadd el: az alázat.
Megkérdeztem a klienseimet, hogy mit gondolnak arról mit jelent az, hogy alázat, alázatosság.
Kiderült számomra, hogy az alázat nem egy letisztult fogalom az emberek fejében. Valószínű azért, mert a magyar nyelvben több értelmezése van. Ezért közzé teszem, hogy mit jelent az alázatosság abban az értelemben, ami segít minket. Rengeteg definíció él pozitív és negatív értelemben is. Az alázat, alázatosság a latin humilitas, a humus, 'föld' szóból ered, érdekes módon szinte minden vallásban erényként jelenik meg. Az alázat igaz önismeretből fakad, mely megóv az elbizakodottságtól. Ellentéte a gőg. Az igazság az, ha valaki alázatos a munkájában az embertársaival és saját magával akkor rendben van önmagával, ez derül ki az általam összegyüjtött válaszokból.
Egy 32 éves fiú monda: "Az alázatos ember, megértő, megbocsátó, segítőkész, másokért tesz, önzetlen, képes odaadóan szeretni és türelmes. Aki alázatos a munkájában, szívből végzi azt és precízen. Ha nem úgy mennek a dolgok ahogy eltervezte, elfogadja azt és örül annak amit az élettől kap, arra gondol másnak még ez sem adatott meg. Hát van hova fejlődnöm."
41 éves nő: " Az alázat tisztelet, elengedés, elfogadás. Ha a munkámat alázattal csinálom, nem magamat helyezem előre, hanem a célját, amiért csinálom, belerakok mindent a legjobb tudásom szerint. Egy kapcsolatban alázatosnak lenni az, ha a kapcsolat az első, a "mi" az én helyett. Megpróbálok úgy cselekedni, hogy a kapcsolat fejlődjön, haladjon. Megtenni amit tudok. Elfogadni az élet velejáró törvényszerűségeit. Az alázatért dolgozni kell. Én törekszem rá."
Egy 35 éves férfi: "Tisztelet a másikkal szember. Például ha odafigyelek a másikra, a véleményére. Az alázatos ember értékeli az élettől, azt amit az élet adott neki. Amikor nem magadra gondolsz, hanem a másikat magad elé helyezed. Egy kapcsolatban pedig nem az "én" hanem a "mi". Ha nem gondoljuk magunkat túl (ku..... itt ezt a szót használta) fontosnak és elfogadjuk, hogy olyan az életünk mint mindenki másé."
27 éves lány: "Nem nagyon tudom mit jelent, a megalázottság jut eszembe róla, de a munkában, ha valaki alázatos az azt jelenti, hogy a munkáját az elvásároknak megfelelően végzi. Azt hiszem nem harcol a sorsa ellen, elfogadja, amit nem tud megváltoztatni, békében van önmagával."
24 éves lány: "Mindenképpen jó ha valakiben benne van, ha alázatosan áll a dolgokhoz, megkönnyíti a hétköznapokat elviselni. Tudod azt, hogy az ember milyen picike a világban, senki sem több vagy kevesebb a másiknál. Nem meghunyászkodó, nem megalázkodó, nem behódoló, kiáll magáért. Megteszi azt, amit meg tud tenni."
58 éves férfi: "Mindennek az alfája és omegája. Álláspont. Ha az alázat pontján áll az ember, akkor helyesen látja a dolgokat. Amikor nem magam helyezem előtérbe, tudom , hogy porszemek vagyunk. Ha nem kérek, hanem lehetőséget adok a másiknak a kapásra és az adásra. Ha felhasználod az életet arra, hogy kihozzd belőle a legtöbbet. Önmagadon végezzd el a munkát és akkor tudod magad kívülről látni."
Az alázat segít, hogy elfogadd önmagad és rájöjj, hogy problémáidon sok esetben csak munkával és odafigyeléssel változtathatsz. Az alázat, ha megteszed ami tőled telik, és ha nem megy valami ennek ellenére, akkor elfogadod azt amin nem tudsz változtatni.
"Erős akarsz lenni? Maradj nyugodt, figyelmes és alázatos." -Márai Sándor

​A köztudatban sajnos még mindig él az a tévhit, hogy aki pszichológushoz megy az nem normális, mert aki normális az egyszerűen megbeszéli a problémáját a barátaival és kész.
Az igaz valóban, hogy ha vannak barátaid, akikkel megosztod a problémáidat az nagyon sokat tud segíteni a nehéz helyzetekben. De egy pszichológus mégis más. Vannak pszichológusok, akik komoly mentális betegségekkel is, mint például skizofréniával vagy mániákus depresszióval foglalkoznak, bár az ilyesmi inkább a pszichiáter munkaköre. ( Az alapvető különbség az, hogy a pszichológus bölcsész, míg a pszichiáter orvos.) A mai valóság viszont az, hogy a pszichológusok nagyon sokszor olyan élethelyzetekben segítenek, melyek bárkit érinthetnek,  mint például a karrier váltás, szakítási nehézségek, párkapcsolati problémák, önbizalomhiány, stressz kezelése, burn out vagy szülő-gyermek konfliktus. Vannak például olyanok, akik azért jönnek el hozzám, mert egyszerűen leblokkolnak ha randira mennek, és ezen változtatni szeretnének. Ezek az emberek működtetik az életüket, vannak barátaik, dolgoznak, élik az életüket, csak néha van egy kis elakadás. Ilyenkor tud segteni a pszichológus. Miben más a pszichológus mint egy barát? Például objektiven tekint rád. Nem szakít félbe miközben mesélsz, hogy ő is elmondja neked gondjád baját. Nem ítéli meg a mondandódat, nem mondja azt, hogy ez jó vagy rossz, hanem megpróbál rávezetni azokra a válaszokra melyek belőled fakadnak és téged a legjobban segítenek. Én például a kognitív terápia segítségével, olyan eszközöket adok a kezedbe, melyekkel saját magadon fogsz tudni segíteni. Például hogyan változtass a negatív automatikus gondolataidon. A terápián teljesen őszinte lehetsz nem kell aggódni, hogy megbántasz vele valakit. Teljes titoktartás kötelez minket. A másik fontos különbség a baráti beszélgetés és a terápia között az, hogy a terápián célokat fogalmazunk meg és lépésről lépésre, szisztematikusan haladunk felé. Eredmény orientáltan dolgozunk. Sokszor jönnek hozzám azzal a kéréssel, hogy szeretnék magukat jobban megismerni, nincsen különösebb konfliktus az életükben csak egyszerűen úgy gondolják megerősítik magukat. Igazából, csak nyerni lehet azzal, hogy ha kipróbálsz egy-két alkalmat, aztán pedig eldöntöd, jót tesz e neked vagy sem. A legjobban akkor működik ez a "terápiásdi", ha számodra nagyon szimpatikus pszichológust választasz. Sok sikert!

​Egyszer egy király összehívta az udvar bölcseit és így szólt hozzájuk:
„Csináltatok egy gyönyörű gyűrűt, a legszebb gyémántokkal ékesítve.
Szeretnék egy titkos üzenetet belevésetni, ami majd a legnagyobb elkeseredésemben is segíteni fog nekem. Rövid legyen, hogy elférjen a gyémántok mellett.”
 A bölcsek és tanultak, hosszú szövegeket fogalmaztak meg a királynak, de egy sem volt 2-3 szónál rövidebb.
A királynak volt egy öreg szolgálója, aki már a király apját is szolgálta, ezért különlegesen közel állt a király szívéhez.
Így szólt az öreg a királyhoz: „én nem vagyok sem bölcs, sem tanult, de én ismerem azt a titkos üzenetet, ami segíthet neked bármilyen nehéz helyzetben leszel. Egyszer apádnál vendégeskedett egy misztikus és amikor elment átnyújtott apádnak egy kis papírt. Azt mondta neki, rakja a gyűrűjébe és csak akkor olvassa el, ha minden veszni látszik és nem lát már kiutat. Az öreg átadta a királynak a gyűrűt. A király nem olvasta el a titkos üzenetet, nem volt rá oka...
Aznap éppen óriási tömeg gyűlt össze, hogy a királyt és a királyságot ünnepeljék, az egész város zengett a harsonáktól a zenétől és a tánctól. A király peckesen vonult, mögötte ment az öreg szolgálója, aki odasúgta a királynak: „ez most is egy remek alkalom, hogy elolvasd az üzenetet.”
„Dehát minek? Győztünk a háborúban, erős a királyságom, engem ünnepelnek, nem vagyok elkeseredve egyáltalán.” - mondta örömittasan király.
Ez az üzenet nem csak a rossz időkre van, hanem a jó időkre is. Érvényes akkor is, ha épp nyertes vagy, nemcsak amikor vesztes.” - válaszolt az öreg.
A király kinyitotta a gyűrűt és elolvasta az üzenetet: „Ez is elmúlik”.
Az ünneplő tömeg közepén, hirtelen megszállta őt a nyugalom, elillant a büszkesége, mert rájött minden elmúlik.
A király nagyon hálás volt a szolgálónak, hogy segített neki rájönni az igazságra:
„Minden elmúlik, de én maradok a tanúja mindennek ami történik. A kérdés, hogy én hogyan látom a valóságot?„
 
 
 
 
 
 

Hogyan gondolkodj úgy, hogy az téged segítsen?
Ezen a példán megérted.
Zsuzsi például két vizsgát nem tudott teljesíteni, ettől teljesen összetört és úgy gondolta, egyszerűen egy looser, neki semmi sem sikerül. Ha reálisan átgondlja rájön, hogy az a kijelentés nem igaz, hogy semmi sem sikerül neki, hiszen már négy félévet lezárt, nagyon jól teniszezik, vannak közeli barátai, jó kapcsolata van a szüleivel stb.
Ha ezt gondolja inkább:
" Valóban ez a két vizsgám nem sikerült, de ettől még én egy értékes ember vagyok, és igen, van lehetőségem újra vizsgázni, kicsit többet tanulok és valószínű átmegyek. Az nem segít, ha a teljesítményeimet leértékelem."
Néhány mondat nehéz helyzetekben, amikbe ha belegondolsz segíteni tud neked:
"Rossz, de lehetne sokkal rosszabb."
"Rossz, de nem tragikus."
"Rossz, de ettől még lehetek egy kiegyensúlyozott ember."
"Rossz, de az élet megy tovább."
"Rossz, de azért annyira nem rossz."
"Rossz, de élek és folytatom az életem."
"Rossz, de van akinek ennél sokkal rosszabb."
"Rossz, de lehet találok benne valami jót. "
"Rossz ami történt, de tanulhatok belőle valamit."
"Rossz, de az ilyen nehézségek megerősítenek."
"Rossz, hogy ez nem sikerült, de vannak dolgok amik sikerülnek nekem."
"Rossz, de kihozhatok belőle valami jót is."
"Rossz, hogy lassabban megy, de mégis jobb minha meg se próbálnám."
Albert Ellisnek ( kognitív terápia és a RET atyja) köszönhetők ezek a mondatok, amik segíthetnek, ha éppen elkeseredsz valami kudarc után vagy szorongsz valamitől.

​Egy fiatal felkereste az öreg bölcset és ezt mondta neki lassú, vontatott hangon.
 
„Mester, az élet olyan nehéz, terhei szinte lenyomnak a földre.”
 
„Fiam, az élet számomra pedig olyan, mint egy tollpihe.”- válaszolta mosolyogva a bölcs.
 
„Mester, én tisztellek téged, de te biztosan tévedsz, mert én minden egyes nap érzem, hogy az élet súlyait cipelem a vállamon. Mondd meg mit tegyek?”
 
„Azokat a súlyokat te magad teszed a vállaidra”– mondta mosolyogva a bölcs.
 
„De....” szólt közbe a fiatal.
 
A bölcs hirtelen felemelte a kezét és így szólt: „Elhiszem fiam amit mondasz, hiszen ez a „de” már önmagában felér egy tonna súllyal.”
 
 
Ez a mese egy szép példa arra, hogy inkább kifogásokat keresünk, ahelyett, hogy a megoldásokra koncentrálnánk. Ez az egyik nagy probléma, a másik az, hogy ragaszkodunk a minket lenyomó súlyainkhoz.
Az élet olyan mint egy vándorút és mi egy nagy zsákkal indulunk útnak, melyet az életünk során teletömünk problémákkal, megoldatlan helyzetekkel, kapcsolatokkal. A feladat éppen az lenne, hogy a zsák tartalmát kiürítsük és könnyedén tehermentesen járjuk az utunkat.
Munkás dolog a selejtezés. Valaki, aki hozzám jár például évek óta nem veszi rá magát, hogy lomtalanítsa a padlását, ami annyira tele van régi, fölösleges holmival, hogy szinte be sem bír lépni oda. A cselekvés helyett inkább nyomasztja az a tény, hogy már nincs hol tároljon dolgokat és az, hogy még mindig nem vette rá magát a feladatra. Valóban elhatározás és tett kérdése lenne, hogy megcsinálja.
Egyik sem jön mástól.
Néha felmerül ha beszélgetünk, hogy a padlást meg kéne csinálni és ilyenkor elhangzik hogy „DE...”.

​A repülés ma már hozzátartozik az emberek mindennapi életéhez, az indusztriális társadalom része: sokan vannak olyanok, akik munkájukból kifolyólag rákényszerülnek, hogy hetente, esetleg naponta repüljenek.
A technikának és az innovációnak köszönhetően a légi közlekedés egyre biztonságosabb, mégis nagyon sokan félnek a repüléstől. A nálam megforduló szorongásos kliensek 90%-ának problémát okoz felülni egy repülőgépre azaz repülési fóbiájuk van. Az aviofóbia sokszor „közbeszól”, hogy valaki meglátogassa a messzebb élő rokonát, barátját, és azt se engedi, hogy az illető elutazhasson nyaralni valamilyen exotikus helyre, vagy csak "kiruccanjon" például Londonba, Párizsba egy hétvégére.
Ha valaki mégis ráveszi magát, sokszor nyugtatóval, altatóval vagy pedig alkohollal próbálja átvészelni a rettegett élményt. Ezek a technikák sajnos nem szüntetik meg a félelmet. Először is fontos beazonosítani, hogy pontosan mitől fél a személy. A zárt terektől, vagy a magasságtól, vagy pedig egy pánik rohamtól. Vannak akik kifejezetten a landolástól tartanak, míg mások konkrétan attól, hogy meg fognak halni.
Bármi is legyen a kiváltó ok, sokszor a negatív irracionális gondolkodás az ami fenntartja a félelmet. A negatív automatikus gondolkodás felismerhető és megváltoztatható. A kognitív terápia során megvizsgáljuk azokat a gondolatokat amelyek rossz érzésekkel töltenek el bennünket és nem segítenek minket.
Például sokan tudják, hogy a repülés az egyik legbiztonságosabb és leggyorsabb utazási forma, hogy eljussunk A-ból B be. Viszont erre a tényre kevésbé emlékeznek, akkor amikor fel kell szállni a gépre. Helyette inkább aggódással töltik idejüket. Fontos, hogy a megfelelő pillanatban használjuk fel a megszerzett racionális tudásunkat, a jó hír, hogy ez is megtanulható.

​A gondolataink szabadon jönnek és mennek. Automatikusan, szinte észre sem vesszük őket, míg az érzéseinket annál inkább. Biztosan emlékszel az érzésre, amikor valamitől féltél, vagy ideges lettél. Arra is emlékszel, hogy mire gondoltál ekkor? Ez lehet ugyanis a kulcs a szorongás, a félelem és a negatív érzések megszüntetésére.

A hatvanas években Dr. Aaron Beck, amerikai pszichológus azonosította először azokat a gondolatokat melyek szabadon felbukkannak, és rossz érzéseket váltanak ki az emberből. Elnevezte ezeket negatív automatikus gondolatoknak („NAG”). Munkája során észrevette, hogy a negatív automatikus gondolatok legtöbbször a realitást eltorzítva jelennek meg.
A helyzet az, hogy sajnos mindannyian „használunk” belőlük párat és minél többször fordulnak elő, annál valószínűbb, hogy a tüneteik is jelentkeznek, például.: szorongás, depresszió, fóbia, stb.
A jó hír az, hogy a negatív automatikus gondolatokat fel lehet ismerni, és megtanulható az is, hogy hogyan lehet megváltoztatni ezeket.
Miről ismerheted fel a NAG-okat?Ezek a gondolatok mindig negatívak, és rossz érzést keltenek.

Tipikus negatív gondolkodási hibák:
Minden vagy semmi gondolkodásAmikor két végletben gondolkodsz. Jó vagy rossz. Erős vagy gyenge. Okos vagy hülye. Például: „Nem sikerült olyan jól az állásinterjúm, ezért hülye lúzer vagyok.”
Katasztrófizálás, vagy jövendőmondásMegmondom előre, mi fog történni, mintha jövőbe látó képességeim lennének, ezen kívül a legrosszabbat jósolom meg. Például: „Biztos annyira rosszul leszek a vizsgán, hogy mindent elfelejtek.”
A pozitív figyelmen kívül hagyásaA pozitív tapasztalatok nem számítanak, egyszerűen ignorálom őket. Például: „Ugyan engem is megdicsértek a munkahelyen, de mivel mindenki mást is, ezért ez nem jelent semmit.”
Érzelmi érvelésMert én úgy érzem, az úgy is van. Például: „A munkám során jól mennek a dolgok, mégis úgy érzem kudarcot vallok.”
CímkézésAmikor magunkat, és másokat általánosító jelzővel látunk el. Például: „A Zoli egy csőd.“
Nagyítás, kicsinyítésEgy helyzet indokolatlan felnagyítása vagy lekicsinyítése. „Lemondta a barátnőm a találkozót, ez azt jelenti nem vagyok fontos neki.”
GondolatolvasásEgyik leggyakoribb negatív automatikus gondolat, amikor mások gondolatáról meg vagyunk győződve. Például: „Biztos azt gondolja rólam, hogy béna vagyok.”
TúláltalánosításA soha, mindig, senki, mindenki jelző használata. Például: „Soha nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok.”
A „kell” túlzott használataPontos elképzelésünk van arról, hogy másoknak és nekünk hogyan kellene viselkednünk. Például: „Jól kell teljesítenem, különben értéktelen vagyok.”
A negatív automatikus gondolatok között lehetnek igazak és részben igazak. A lényeg, hogy megtanuljuk pontosan azonosítani és reálisan megvizsgálni a gondolatainkat, hogy mennyire valósak.
Aaron Becknek köszönhetően a kognitív terápiában megtanulhatjuk a negatív automatikus gondolatokat beazonosítani és megváltoztatni, és ami a legfontosabb, magunkon tudunk segíteni. Én használom magamon és tanítom ezt a reális gondolkodást. Az a tapasztalatom, hogy aki ezt elsajátítja, sokkal kiegyensúlyozottabban, felszabadultabban él mint előtte.
„Urald a gondolataidat, vagy a gondolataid fognak uralni téged.” Buddha

Ez az írásom megjelent itt:

https://forbes.hu/legyel-jobb/a-negativ-automatikus-gondolatok/

A szociális fóbia kognitív modellje a következő:
Előre eltervezett elképzelésed van, hogy hogyan fogsz viselkedni; negatív jövendölést végzel arról, hogy mi fog történni veled az adott szituációban.
"Elképzelem magam milyen rosszul fogok „szerepelni“, és a rossz szereplésem szörnyű következményekkel fog járni."
Így a félelmed csak erősödik. Sokszor régebbi szituációkat is átrágsz, ahol "looser"-nek címkézted fel magadat.
Azt hiszed, hogy mindenki téged figyel, a társaság középpontjában vagy.
Amikor belépsz az adott társasági helyzetbe, minden porcikáddal próbálod magad kontrollálni, hogy mit és hogyan csinálsz.
Azzal foglalkozol, hogyan ítélnek meg, mit látnak most mások rajtad és hogy mit gondolnak. Azáltal, hogy magadra fókuszálsz a félelem fizikális érzetét is megtapasztalod.
Megpróbálod mindenáron leplezni a félelmedet, de minél inkább a szimptómákra koncentrálsz, annál erősebbek lesznek azok. Mialatt magaddal foglalkozol, nem tudod megítélni, hogy mások valóban mit gondolnak, így nincs is bizonyítékod, hogy a feltételezéseid valóban igazak-e.
Ha például azt feltételezed, hogy hülyének tartanak, akkor inkább nem beszélsz, vagy pedig csak azt mondod, amit elötte otthon begyakoroltál. Kerülöd a szemkontaktust.
Ha kerülöd a szemkontaktust az emberekkel és a beszélgetéseket, akkor valószínű, hogy nehezen tudsz kontaktust teremteni. A kommunikációs készségeidet viszont lehet és kell is fejleszteni.
A történtek utólagos feldolgozása pedig úgy történik, hogy nagyon pontosan átgondolod, hogyan viselkedtél a szituációban, hogy a legközelebbi alkalomra felkészülj.
Általában gyengének értékeled a viselkedésedet és a biztonsági cselekvések miatt (szemkontaktus elkerülése, begyakorolt szöveg mondása) elképzelhető, hogy furcsán viselkedtél.
Így megerősíted magadban az elképzeléseidet magadról és a félelmidet beigazoltnak véled.
A kognitív terápiában megtanulhatsz reálisan gondolkodni magadról és a világról, ezáltal a félelmeid megszűnnek. A szociális kompetenciákat pedig szerepjátékokkal fejlesztjük.

​