Úgy érzem magam, mint egy kötéltáncos. Egy vékony kötélen táncolok, a boldogság kötelén, ahol igyekszem fennmaradni és lépésről lépésre kiegyensúlyozottan haladni. Én úgy gondoltam, elméletben tudom mi a dolgom, lépdeltem volna előre, de mégis, a szélsőséges gondolataim, mozdulataim, döntéseim nagyon kilengették a kötelet, ezért rengetegszer leestem és ez nagyon fájdalmas volt. Ahogy telt-múlt az idő, a sok eséstől és fájdalomtól már egyre kevésbé maradt erőm ismét felmászni és megpróbálni, pedig tudtam, nem vágyom másra, csak hogy ne sajogjak a sok eséstől, és én is fenn, boldog legyek. Mikor már szinte kezdtem feladni, utolsó esélyként felkértem egy trénert. Természetesen (bármennyire jó lett volna éppen :) ) ő sem tudott ráragasztani a kötélre, hogy ne essek le, de megtudta tanítani a technikáját, hogyan legyek kiegyensúlyozottabb, hogyan ne legyenek szélsőséges gondolataim, így pedig hogyan tudok egyensúlyban megmaradni a kötélen. Először csak néhány plussz lépést tudtam megtenni, majd ismét leesetem. De a trénerem nem engedte, hogy lesüllyedve maradjak, biztatott, megtanított arra, hogy hogyan lehetnék ügyesebb, hogyan fejlődhetnék. Nem ígérte, hogy könnyű lesz, de a sok visszacsatolás, buzdítás és gyakorlás, ahogy ez lenni szokott, végül meghozta az eredményét, így pedig az idő haladtával egyre ügyesebbé váltam. Örömmel mondhatom, mostanra már egyre tovább fenn tudok maradni azon a bizonyos kötélen és lassan igazi balerinaként tudok gyönyörűen táncolni, ezzel pedig másoknak örömet okozva még több boldogságot teremteni.
|
RSS Feed