​Egy gazdag üzletember meglátott egy halászt a csónakja mellett, amint a parton fekve napozott. Nem állhatta meg szó nélkül:
- Miért nem mégy halászni? – kérdezte.
- Mert mára már eleget fogtam – felelte a halász.
- Miért nem fogsz még több halat? Hiszen, ahogy látom, az idődből kitelne… – faggatta tovább az üzletember.
- Mihez kezdenék a többel? – így a halász.
- Több pénzt tudnál keresni. Hamarosan egy egész halászflottád lenne, sok munkásod, és olyan gazdag lennél, mint én.
Erre a halász megkérdezte:
- És akkor mit csinálnék?
- Végre leülhetnél, napozhatnál, és élvezhetnéd az életed – mondta az üzletember.
- Miért, szerinted most mit csinálok? – jegyezte meg erre a halász.

​Egy gazdag üzletember meglátott egy halászt a csónakja mellett, amint a parton fekve napozott. Nem állhatta meg szó nélkül:
- Miért nem mégy halászni? – kérdezte.
- Mert mára már eleget fogtam – felelte a halász.
- Miért nem fogsz még több halat? Hiszen, ahogy látom, az idődből kitelne… – faggatta tovább az üzletember.
- Mihez kezdenék a többel? – így a halász.
- Több pénzt tudnál keresni. Hamarosan egy egész halászflottád lenne, sok munkásod, és olyan gazdag lennél, mint én.
Erre a halász megkérdezte:
- És akkor mit csinálnék?
- Végre leülhetnél, napozhatnál, és élvezhetnéd az életed – mondta az üzletember.
- Miért, szerinted most mit csinálok? – jegyezte meg erre a halász.

Egy nyugati professzor keletre utazott, és felment a messzi hegyekbe, hogy felkeressen egy híres zen mestert.
Amikor a professzor megtalálta őt a kolostorban úgy mutatkozott be neki, hogy az összes akadémiai fokozatát felsorolta a mesternek. Elmondta neki, hogy mi mindent tud a zenről és mi mindenre lenne még kíváncsi. A mester sokáig szó nélkül hallgatta az egyoldalú monológot majd megkérdezte: „Megkínálhatlak teával?”
Igen, köszönöm. –válaszolta a professzor. Az öreg mester teát öntött a kannából a csészébe. A csésze tele volt már, de a mester tovább öntött. A tea kifolyt az asztalra onnan pedig a földre. „Elég! Nem látja, hogy csésze már tele van?” Kérdezte a professzor. „Igen, hasonlóan a csészéhez, a te elméd is tele van előítéletekkel, és elvárásokkal, így nem tudok neked tanítani semmit, előbb a csészédet kell kiürítened.”

​Egyszer egy király összehívta az udvar bölcseit és így szólt hozzájuk:
„Csináltatok egy gyönyörű gyűrűt, a legszebb gyémántokkal ékesítve.
Szeretnék egy titkos üzenetet belevésetni, ami majd a legnagyobb elkeseredésemben is segíteni fog nekem. Rövid legyen, hogy elférjen a gyémántok mellett.”
 A bölcsek és tanultak, hosszú szövegeket fogalmaztak meg a királynak, de egy sem volt 2-3 szónál rövidebb.
A királynak volt egy öreg szolgálója, aki már a király apját is szolgálta, ezért különlegesen közel állt a király szívéhez.
Így szólt az öreg a királyhoz: „én nem vagyok sem bölcs, sem tanult, de én ismerem azt a titkos üzenetet, ami segíthet neked bármilyen nehéz helyzetben leszel. Egyszer apádnál vendégeskedett egy misztikus és amikor elment átnyújtott apádnak egy kis papírt. Azt mondta neki, rakja a gyűrűjébe és csak akkor olvassa el, ha minden veszni látszik és nem lát már kiutat. Az öreg átadta a királynak a gyűrűt. A király nem olvasta el a titkos üzenetet, nem volt rá oka...
Aznap éppen óriási tömeg gyűlt össze, hogy a királyt és a királyságot ünnepeljék, az egész város zengett a harsonáktól a zenétől és a tánctól. A király peckesen vonult, mögötte ment az öreg szolgálója, aki odasúgta a királynak: „ez most is egy remek alkalom, hogy elolvasd az üzenetet.”
„Dehát minek? Győztünk a háborúban, erős a királyságom, engem ünnepelnek, nem vagyok elkeseredve egyáltalán.” - mondta örömittasan király.
Ez az üzenet nem csak a rossz időkre van, hanem a jó időkre is. Érvényes akkor is, ha épp nyertes vagy, nemcsak amikor vesztes.” - válaszolt az öreg.
A király kinyitotta a gyűrűt és elolvasta az üzenetet: „Ez is elmúlik”.
Az ünneplő tömeg közepén, hirtelen megszállta őt a nyugalom, elillant a büszkesége, mert rájött minden elmúlik.
A király nagyon hálás volt a szolgálónak, hogy segített neki rájönni az igazságra:
„Minden elmúlik, de én maradok a tanúja mindennek ami történik. A kérdés, hogy én hogyan látom a valóságot?„
 
 
 
 
 
 

​Egy fiatal felkereste az öreg bölcset és ezt mondta neki lassú, vontatott hangon.
 
„Mester, az élet olyan nehéz, terhei szinte lenyomnak a földre.”
 
„Fiam, az élet számomra pedig olyan, mint egy tollpihe.”- válaszolta mosolyogva a bölcs.
 
„Mester, én tisztellek téged, de te biztosan tévedsz, mert én minden egyes nap érzem, hogy az élet súlyait cipelem a vállamon. Mondd meg mit tegyek?”
 
„Azokat a súlyokat te magad teszed a vállaidra”– mondta mosolyogva a bölcs.
 
„De....” szólt közbe a fiatal.
 
A bölcs hirtelen felemelte a kezét és így szólt: „Elhiszem fiam amit mondasz, hiszen ez a „de” már önmagában felér egy tonna súllyal.”
 
 
Ez a mese egy szép példa arra, hogy inkább kifogásokat keresünk, ahelyett, hogy a megoldásokra koncentrálnánk. Ez az egyik nagy probléma, a másik az, hogy ragaszkodunk a minket lenyomó súlyainkhoz.
Az élet olyan mint egy vándorút és mi egy nagy zsákkal indulunk útnak, melyet az életünk során teletömünk problémákkal, megoldatlan helyzetekkel, kapcsolatokkal. A feladat éppen az lenne, hogy a zsák tartalmát kiürítsük és könnyedén tehermentesen járjuk az utunkat.
Munkás dolog a selejtezés. Valaki, aki hozzám jár például évek óta nem veszi rá magát, hogy lomtalanítsa a padlását, ami annyira tele van régi, fölösleges holmival, hogy szinte be sem bír lépni oda. A cselekvés helyett inkább nyomasztja az a tény, hogy már nincs hol tároljon dolgokat és az, hogy még mindig nem vette rá magát a feladatra. Valóban elhatározás és tett kérdése lenne, hogy megcsinálja.
Egyik sem jön mástól.
Néha felmerül ha beszélgetünk, hogy a padlást meg kéne csinálni és ilyenkor elhangzik hogy „DE...”.