Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, majdnem ott, ahol a kurtafarkú malac túr, de leginkább a Balaton északi partján élt, éldegélt egy kislány a szüleivel és két testvérével. Ez a kislány én volnék, aki már kisgyermekként is kisgömböc formájában élt. Sokáig azt mondtam, hogy a legjobb fotóm az, ahol szüleim és nagymamám egy babakocsiban tolnak, és belőlem semmi nem látszik. Kisgyermekként is duci voltam, ahogy az lenni szokott, a tornaórák igazi kihívást jelentettek. A testvéreim, unokatestvéreim, társaim vagány vakmerőségét utánozva jó sok sebet összeszedtem, hiszen nem voltam olyan fürge, nem tudtam fára mászni, de mindenben rájuk akartam hasonlítani – ami nyilván nem ment. Sokunk számára tény, hogy a gyerekek sokszor igen utálatosan tudnak lenni. Engem is elkezdtek csúfolni, mert kövér voltam. A reakció részemről erre az volt, hogy elkezdtem „rejtőzködni”, takarni magam, fekete ruhákat cibáltam magamra, zsákokba öltöztem – aligha csoda, hogy tramplinak látszottam, és az igazi énemet rejtegettem… no és ahogy az lenni szokott… végül mindezt el is hittem magamról. Kimondva és kimondatlanul is kerestem magamban azt a kislányt, aki egy kislánykori képen önfeledten mosolyog.
Minden keresésem, kutatásom ellenére a képen lévő kislányt nem leltem meg… sajnos a környezetemben élő emberek befolyása sokkal erősebb volt… védekezésül a könyvekbe, a tanulásba temetkeztem, aminek köszönhetően hamarosan felborult az értékrendszerem, mert úgy gondoltam, csak akkor vagyok értékes, jó, akkor számítok, ha tanulok, ha jó sok bizonyítványom, s még több diplomám lesz. Mással nem foglalkoztam, elbújtam, elmenekültem magam elől is. Meggyőződésemmé vált, hogy így helyes, s így minden a legnagyobb rendben lesz.
Hosszú idő elteltével, megismertem valakit, aki később a férjem lett. Vele, érte, elköltöztem egy másik városba, azt gondoltam, hogy az új környezet, az új kapcsolat majd megváltoztat mindent. Nem így lett. Az életem még inkább összeomlott, az önértékelésem még rosszabb lett. 14 év telt el úgy, hogy a kapcsolatom folyamatosan romló helyzete ellenére kitartottam, nem voltam tekintettel magamra. Ő pedig megerősítette bennem azt a szörnyű gondolatot, hogy örüljek, hogy ő van nekem, mert egyébként senki más nem értékelne, és fogadna el engem, kövéren, rondán…Általa, negatív jelzők sokasága szállt rám, és ezeket egytől egyig elhittem. Később nemcsak elhittem, hanem magam is pontosan így gondoltam. Olyannyira, hogy környezetem is észrevette a változást és egyre kevesebben maradtak mellettem, mert sokszor elviselhetetlen voltam.
Amikor 40 éves lettem, akkor valami „átkattant” az agyamban, és megajándékoztam magam egy fotózással, amolyan „lelki tuning” gyanánt. Máig sem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, hiszen otthon nagyon ellenezték. A kamerán keresztül Juci megmutatta, hogy milyen is vagyok valójában. Hihetetlen önbizalmat adott akkor. Mosolyogva emlékszem vissza, hogy miként vettem fel azt a csodás narancssárga magassarkú cipőt – életemben először volt rajtam olyan cipő.
A fotózás lendülete nem tartott sokáig, hiszen az életben akadt, aki ezt a lendületet elvegye tőlem – igaz, kellettem hozzá én is, hiszen hittem neki és hagytam. A megalázás, a lelki, verbális bántalmazás gyakorlatilag mindennapossá vált. Én pedig – tudatosan-e vagy tudat alatt – legbelül elkezdtem keresni valami mást, miközben a külvilág felé azt mutattam, hogy minden rendben van – ami persze távolról sem volt igaz.
Egyre több olyan könyvet olvastam, ami az önbecsülésről, a tudatosságról szólt, a boldogság volt a témája. Legbelül elindítottak egy folyamatot, de a kételkedésem óriási volt, nem tudtam azonosulni velük teljesen. Csak a vágy volt bennem, hogy mindenkinek megmutassam, hogy az igazi énem valójában magabiztos, elfogadja és szereti magát, és nem másoknak rendeli alá magát. Lépésről lépésre haladtam előre, viszont az a mérgező kapcsolat, amiben éltem, időről – időre megtorpanásra késztetett. Visszavett a lendületből és még rosszabbul éreztem magam. Ilyenkor mindig kerestem magamban a mosolygó kislányt a régi fekete-fehér fotóról és a kiegyensúlyozottnak tűnő 40 éves nőt.
Az áttörés első igazi lépése tavaly augusztusban volt. Három olyan esemény is történt, ami végül arra késztetett, hogy kimondjam: ELÉG VOLT
- egy fiatalkori barátom felbukkant az életemben és nyers őszinteséggel megkérdezte, hogy mégis mi a fenét csinálok;
- kaptam egy fantasztikus állásajánlatot;
- kiderült, hogy anyukám egy rendkívül súlyos betegséggel küzd.
2017. évet titokban, új élettel, a nulláról mindent újrakezdve, új lehetőségekkel kezdtem el. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, tudtam, hogy rengeteg hullámvölgy lesz benne és hogy lesznek pillanatok, amikor feladnám.
Új helyre költöztem. Az első és legfontosabb dolgom az volt, hogy a kis lakás dekorációját, arculatát olyanná alakítottam, hogy minden apró részlete az én gondolkodásmódom, stílusom tükrözze. A bejárati ajtóval szembe falmatrica került, igaz, kicsit ferdén… de ez a lényegen nem változtat. Azért tettem így, hogy amikor belépek a lakásba, rögtön ezzel „szembesüljek”. Emellett rengeteg képet tettem a falra, kisebbet – nagyobbat, mindegyik számomra kiváló és fontos idézettel, s ezek által közvetített üzenettel ellátva. Fontos volt (illetve ma is az), hogy lássam ezeket a mondatokat, mert visszaadták és adják, erősítik a hitem.
Feltettem magamnak a kérdést, hogy mit választok: tovább sajnálom magam a kanapén, vagy felkelek és teszek magamért valamit? Az utóbbi mellett döntöttem.
A döntésemben közrejátszott az is, hogy újra megnéztem „A legszebb ajándék” című filmet. Ez a film szerintem tényleg a legszebb és legmotiválóbb filmek egyike. Megint megmutatta nekem az élet ajándékait. A kanapén ülve rá kellett döbbennem, valószínű, hogy a 12 ajándék közül igaziból mind az enyém... csak még esetleg nem mindet látom jól...
Januárban lehetőséget kaptam arra, hogy elvégezzem a „Ningcsing Csikung” alaptanfolyamát, aminek a fő üzenete az, hogy „Haladd meg a múltad”. Ez a 6 hetes tanfolyam rengeteget adott nekem. A tanfolyamon is volt sírás és a gyakorlások alatt is, de ez jó értelemben vett sírás volt. Elkezdtem magamat megismerni, elkezdtem tudatosan élni. Itt még elég sokszor mondtam, hogy „nem tudom, csak próbálom”. Az Oktatóm Yoda mestert idézte nekem: „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld.” És megcsináltam: a csikung azóta is része a mindennapjaimnak, és valahogy belső késztetésem van arra, hogy folyamatosan csináljam, gyakoroljam.
A következő mérföldkő az volt, amikor vettem egy egészalakos, nagy tükröt. Gondoltam, egy nőnek ilyen azért kell a lakásba. Hát persze, kell… a baj csak az volt, hogy nem szerettem belenézni, nem szerettem magamat látni. Ekkor eszembe jutott, hogy amikor fotózáson voltam, nála láttam pozitív jelzőket a tükör körül, és ez akkor nagyon tetszett.
No, gondoltam, ide nekem öntapadós, színes szív alakú cetlik, és teleírom a tükröt… nagyot tévedtem. Képzeljétek el, magamtól nem ment. Így megkértem a barátaimat, hogy mondjanak rólam jellemzőket, hogy ők milyennek látnak. Szóval jellemzők… huh, el se tudjátok képzelni mennyi jelzőt kaptam. Ezeket átfogalmaztam „egyes szám első személybe”, és a tükör köré ragasztottam. Az átütő siker azonban elmaradt. A tükör ugyanis még mindig csak arra volt jó, hogy belepillantsak, megnézzem, hogy normális külsővel lépek ki a lakásból.
Idei év márciusában durva, arrogáns, énem és lényem ledegradáló zaklatások kezdődtek, így ami apró lépéseket mindaddig megtettem, elveszni látszott, viszont került az életembe egy olyan személy, aki megerősített magamban. Megerősített nőként és emberként, bár ezt akkor nem hittem el neki (azóta változott a helyzet). Annak ellenére sem hittem, hogy néha azért éreztem, hogy más lettem, más vagyok, változtam. Májusban újra pozitív élményekkel gyarapodtam – egy ruha miatt találkoztam Jucival, a fotóssal, és abban a helyzetben az az egy óra beszélgetés annyi mindent adott a plusz ajándékkal együtt, hogy az szinte elképzelhetetlen. Újra a falra került a motivációs naptár is. Aztán a kollégáim erősítettek meg újra és újra – ez az a munkahely, ahol egy éve kezdtem el dolgozni – mindenki zseniális ember itt, hihetetlen módon támogattak és álltak mellettem minden hangulatingadozásomban.
Az egyik kollégámnak köszönhetően eljutottam Lilihez, a legvarázslatosabb pszichológushoz. Kétségek közt vergődve, szkeptikusan mentem el az első találkozóra. Akit ő először látott, az egy egyhelyben toporgó, magát egészen alulértékelő nő volt. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni. Hetente mentem hozzá, de a két ülés között minden napra egészen komoly „házi feladataim” voltak, amik nagyon komoly önmunkát, és fegyelmet kívántak és kívánnak meg tőlem, a célkijelölésen és az akaraton kívül. A cél az volt, hogy végre elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, hogy magamnak akarjak megfelelni, ne másnak.
Ezen a ponton visszakanyarodnék a tükörhöz: itt tanultam meg, hogy ne csak belepillantsak a tükörbe, ne csak végigfusson a szemem magamon, azt látva, hogy nem kifordítva vettem fel a pólót. Megtanultam önmagamra nézni, a saját szemembe nézni, és magamra mosolyogni, és integetni magamnak. El sem tudjátok képzelni, hogy először ez mennyire nehéz volt. Csak odapillantottam, és már kaptam el a fejemet, ráadásul elég „összeesett” testtartásom volt. A sok gyakorlás viszont meghozta az eredményt. Mostanában úgy megyek ki a lakásból (még akkor is, ha csak a szemetet viszem ki!), hogy belenézek a tükörbe, és köszönök magamnak. Este pedig, amikor hazaérek, akkor tükör és azt mondom magamnak, hogy „örülök, hogy hazaértél”. Biztos, hogy kicsit furán hangzik, de megtanultam örülni magamnak, és ez jó érzéssel tölt el. Közben a tükör köré ragasztott mondatok is egyre fontosabbak, lényegesebbek lettek, egyre inkább el tudom fogadni, hogy ez valóban én vagyok. Fontos fordulópont volt, amikor a negatív gondolataimat megváltoztatásával kezdtem el foglalkozni. Igazság szerint – most már tudom – én nagyon rossz színben képzeltem el mindent, és nagyon rossznak ítéltem mindent, ami én vagyok, teljesen értelmetlenül. Most már alig-alig vannak ilyen gondolatok, nem általánosítok, képes vagyok reálisan látni csaknem mindent, ha pedig mégis előfordul, akkor képes vagyok megváltoztatni ezeket a gondolatokat úgy, hogy a közérzetemre már nem tudnak hatással lenni.
Miközben gyakoroltam, és a feladataimat oldottam meg, rengeteget olvastam, és napi rendszeressé vált a csikung mellett a séta, akár sok-sok kilométeren keresztül. Fantasztikus élmény volt az, hogy a környezetem folyamatosan pozitív visszajelzésekkel „bombázott”. A régi barátok mellett új emberek lettek az életem részei, kinyíltam előttük, és meg mertem mutatni, hogy én nemcsak az „okostojás” „tanulásmániás” vagyok.
Megtanultam „lélegezni” is. Tudom, így lehet viccesen hangzik, de ezzel a gyakorlattal tudom a tudatos jelenlétet elérni reggel, este pedig a nyugodt alváshoz segít hozzá. Ha pedig napközben válik a helyzet nehezebbé, akkor a stressz leküzdésére használom.
Lili azt mondta nekem, hogy a lelkem hasonlítsam egy kerthez. Egy olyan kerthez, amit nem gondoztak, így hagytam, hogy kiszáradjon, sőt tele legyen gazzal. Emiatt a valós énem nem mutatkozott meg. Szép lassan a gaz vált uralkodóvá, és elrejtette azt a ragyogó, kereken is igazi énemet. A folyamatos önmunka pedig lehetővé tette, hogy a gyom eltűnjön, és a virágok újra kinyíljanak. A kert még nem pompázik teljes szépségében, de nem sok hiányzik már. A virágok mind azok a tulajdonságok, azok az értékek, amik én vagyok. És ezekből nem kevés van. Hamarosan újra színpompás lesz, és nagyon fog virágozni. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek rossz dolgok jelen, vagy ne lennének negatív tulajdonságaim. Dehogynem! De ezekkel együtt vagyok az, aki vagyok. Azt hiszem, végre megtanultam, hogy bátor vagyok, nyitott, és rá tudom bízni magam az életre.
Az elmúlt egy év, de leginkább az elmúlt 9 hónap minden pillanata arra tanított, hogy vissza tudjak tekinteni a múltamra, a kevésbé jó dolgokra is. Megtanultam, hogy a múlt megtörtént, azt nem tudom megváltoztatni, viszont a jelenemet nem hathatja át. Ez nem azt jelenti, hogy úgy gondolnám, hogy minden rózsaszín habos torta, és minden tökéletes. Sokkal inkább azt gondolom, hogy a rossz dolgok is az élet részei, de egészséges önértékeléssel és önbecsüléssel ezeket az élet részeként tudom kezelni. Meg tudom engedni magamnak, hogy időnként rossz passzban legyek, de tudom, hogy ez csak pillanatnyi állapot. Megtanultam igazán megbocsátani, egyrészt magamnak, másrészt mindenki másnak, aki közrejátszott abban, hogy elveszítettem magamat.
Örömmel jelentem, hogy megszületettem újra. Testvéreim új becenevet is ragasztottak rám. Az új énem pedig:
- mer és tud önmaga lenni, aki önazonos.
- megfogalmazza, hogy ki is ő, aki képes önmagáért tenni, a saját érdekében, és vannak újra céljai.
- megtesz magáért mindent, és eközben büszkén vállalja, hogy ki ő valójában.
- felfedezte saját magát újra, és:
- sokat mosolyog,
- bízik magában,
- példával szeretne elöl járni,
- tudja értékelni az életet és a benne lévő jó és rossz dolgokat,
- önmaga tud lenni mindig.
Live – every moment
Laugh – every day
Love – beyond words
És hogy mi is az, amivel én példát tudok mutatni? Amit lehet követni?
- megtanulni „nem feladni”
- küzdeni
- ha elestem, akkor is felállni
- a gondolataimat a valóság terében tartani
- felismerni az adottságaimat
- megtanultam szeretni magam, és így saját magammal igazán jóban lenni
- megtanultam, hogy az érzések, bármilyenek is, a sajátjaim
- olyan dolgokkal foglalkozzatok, amik nektek örömet okoznak
- ne a problémákra fókuszáljatok, hanem a megoldásra
- hallgassatok a legbelsőbb hangotokra
- szeressétek magatokat, szeressétek, aki a tükörből visszainteget Nektek
- mosolyogjatok sokat
- higgyétek el, hogy a legjobb dolog az élet, és benne ti magatok
- olvassatok sokat
- legyetek lehetőség szerint sokat levegőn, sétáljatok, menjetek a természetbe
- tanuljatok meg igazán megbocsátani.
A legfontosabb pedig:
Higgyetek Magatokban, Legyetek Önmagatok.
Most jöhetne a köszönetnyilvánítás… nagyon sok embernek kellene köszönetet mondanom, akik mellettem voltak/vannak ezen az úton, akik elindítottak és segítettek. Tudom, hogy ők mindannyian érzik és tudják, hogy mennyit tettek/tesznek értem. Ezért nem írok ennél többet.
Csupán azt, hogy szívből köszönöm Kedvesek, Mindenkinek!