Az alázat mint pozitív tulajdonság

Szeretném leszögezni, hogy az alázat szónak semmi köze nincsen a megalázottsághoz, a legtöbb ember tévesen így értelmezi. Az alázat egy nagyon nagy erény, és ha van bennünk, akkor képesek vagyunk elfogadni az életet olyannak, amilyen. Az alázat bölcsességet jelent: aki alázatos, az tudja, hogy ő is csak egy az Isten rengeteg teremtménye közül, és mint ilyen, ezért megvan a jelentősége a világban. Az alázat tudást jelent arról, hogy nem vagyok mindentudó, de van bennem nyitottság és akarat, valamint elköteleződés arra, hogy a hibáimból tanuljak. Az alázat ellentéte a gőg, az arrogancia, ha valaki azt gondolja magáról, hogy okosabb, bölcsebb, mint mások (Templeton, 1997).

Az alázathoz legalább tizenkét kulcsjellemzőt kapcsolnak: (1) a nyitottságot, (2) a „nem tudom" hozzáállását, (3) a kíváncsiságot, (4) az ártatlanságot, (5) a gyermeki természetet, (6) a spontaneitást, (7) a spiritualitást, (8) a toleranciát, (9) a türelmet, (10) az integritást, (11) a nem ragaszkodást és (12) az elengedést (Whitfield, Whitfield és Park, 2006).

A 2000-es évek elején egy hároméves, 55 tudósból álló kutatást indítottak el, élükön Christopher Petersonnal és Martin Seligmannel azzal a céllal, hogy az úgynevezett emberi erősségeket feltárják. Az úgynevezett VIA (Values in Action) Classification of Strengths az erősségek osztályozása, amely ma már online ingyenes mérési lehetőséget biztosít fiatalok és felnőttek számára, hogy feltérképezhessék a pozitív vonásaikat. Később Peterson és Seligman 2004-ben publikált könyvükben, a Character Strength and Virtues-ban összesen 24 ilyen vonást határoznak meg, melyet hat fő vonásra bontottak: bölcsesség és tudás, bátorság, emberiesség, igazságosság, transzcendencia, valamint a mértéktartás, melynek egyik komponense az alázat (Peterson és Seligman, 2004). Szerintük fontos a szerénységet az alázattól külön választani, mert az előbbi inkább külsőségekre utal - vagyis arra, hogy kifelé mit mutat meg a világnak az ember magából. Az utóbbi pedig egy belső érzékelés arra vonatkozóan, hogy az ember nem a világ közepe, és az igaz alázat magával vonja a szerénységet, míg ugyanez fordítva nem feltétlenül van így.

Tongeren, Davis és Hook (2014) az alázat szerepét vizsgálta a párkapcsolatokban. Szerintük az alázatnak számos olyan összetevője van, ami megnöveli a valószínűségét annak, hogy az adott egyén másokkal együttműködésre törekedjen. A három tanulmány más és más aspektusból vizsgálja az alázat szerepét a párkapcsolatokban. Az első alapján az alázatos viselkedésű emberek kísérletileg igazolhatóan vonzóbbak, mint az egoistábbak, és szívesebben kezdeményeznek mások velük párkapcsolatot. A második tanulmány lényegében ugyanezt az állítást erősítette meg: az önző partnereknél jóval vonzóbbnak találjuk az alázatos partnereket. A harmadik vizsgálatban a hosszú távú kapcsolatokat vizsgálták, és alátámasztották, hogy az alázatosság véd a problémák egyébként jellemző elmélyülése ellen a hosszú távú kapcsolatokban.

Chancellor és Lyubomirsky (2013) szerint az alázatot nem csak mint vonást, illetve mint tulajdonságot lehet vizsgálni, hanem mint állapotot is. Az emberek általában meg tudják valakiről állapítani egy szituációban, hogy az adott személy viselkedése alázatos-e. Ehhez hasonlóan találhatják magukat is egy olyan szituációban, ahol megélik az alázatosság, a szerénység érzését. Ez a megközelítés a pillanatnyi élményt helyezi a középpontba - olyasmi ez, mint amikor valaki valamiért hálásnak érzi magát: ilyen lehet például egy gyermek születése, vagy amikor nagy segítséget kapunk egy baráttól, amikor bajban vagyunk.

Ryan (1983) az önbecsülést vette górcső alá, és etikai analízisében arra jutott, hogy az önbecsülés magába foglalja az alázatosságot - szerinte mindkettő csökkenti a potenciális szorongást, mert a magas önbecsülésű, illetve alázatos emberek fel tudják becsülni mind a saját, mind a mások igényeit. Ezzel ellentétben az alacsony önbecsülésű és a nagyképű emberek is másokkal hasonlítják össze magukat: az előbbiek leértékelik, az utóbbiak túlértékelik önmagukat, és mindkét esetben a szorongás a mozgatórugó, a motiváció (Ryan, 1983). Az összehasonlításra való hajlam feltételez egyfajta versenyszellemet is, ami a nárcisztikus vonásokkal rendelkező személyeknél igen magas (Watson, Morris és Miller, 1997). A nárcisztikus tulajdonságok mindenképpen az alázatosságtól igen távol állnak - mondhatjuk, hogy azok ellentéte.

„Az alázat ellenszer a nárcizmus ellen" - jegyzi meg a filozófus Comte-Sponville a Kis könyv a nagy erényekről című művében.