​Úgy érzem magam, mint egy kötéltáncos. Egy vékony kötélen táncolok, a boldogság kötelén, ahol igyekszem fennmaradni és lépésről lépésre kiegyensúlyozottan haladni. Én úgy gondoltam, elméletben tudom mi a dolgom, lépdeltem volna előre, de mégis, a szélsőséges gondolataim, mozdulataim, döntéseim nagyon kilengették a kötelet, ezért rengetegszer leestem és ez nagyon fájdalmas volt. Ahogy telt-múlt az idő, a sok eséstől és fájdalomtól már egyre kevésbé maradt erőm ismét felmászni és megpróbálni, pedig tudtam, nem vágyom másra, csak hogy ne sajogjak a sok eséstől, és én is fenn, boldog legyek. Mikor már szinte kezdtem feladni, utolsó esélyként felkértem egy trénert. Természetesen (bármennyire jó lett volna éppen :) ) ő sem tudott ráragasztani a kötélre, hogy ne essek le, de megtudta tanítani a technikáját, hogyan legyek kiegyensúlyozottabb, hogyan ne legyenek szélsőséges gondolataim, így pedig hogyan tudok egyensúlyban megmaradni a kötélen. Először csak néhány plussz lépést tudtam megtenni, majd ismét leesetem. De a trénerem nem engedte, hogy lesüllyedve maradjak, biztatott, megtanított arra, hogy hogyan lehetnék ügyesebb, hogyan fejlődhetnék. Nem ígérte, hogy könnyű lesz, de a sok visszacsatolás, buzdítás és gyakorlás, ahogy ez lenni szokott, végül meghozta az eredményét, így pedig az idő haladtával egyre ügyesebbé váltam. Örömmel mondhatom, mostanra már egyre tovább fenn tudok maradni azon a bizonyos kötélen és lassan igazi balerinaként tudok gyönyörűen táncolni, ezzel pedig másoknak örömet okozva még több boldogságot teremteni.

Legújabb vizsgálatok alapján kognitív viselkedésterápiával lehet a lehető leghatékonyabban kezelni a depressziót.
​
Ennek a módszernek az a megközelítése, hogy a depresszió egy tanult hibás viselkedés, gondolkodás, amit új viselkedés és gondolkodás begyakorolásával megváltoztathatunk.
Gondolkodásunk szorosan összefügg a viselkedésünkkel és az érzelmeinkkel.
Egy depressziós ember negatív gondolatai érzelmi szinten levertséget, a viselkedés szintjén pedig a cselekvés hiányát okozzák.
A gondolkodás és a cselekvés összefügg, ez az ami megnehezíti azt, hogy „kijöjjél“ a depresszióból.
A depresszióra jellemző, hogy az érintett egy ördögi körben érzi magát, úgy érzi, hogy rossz kedvével terheli a környezetét.
Úgy gondolja mások elkerülik őt és ezért visszavonul, hogy "másokat ne húzzon le.“
Ez a visszavonulás a cselekvés elvesztésével jár. A szociális, emberi kapcsolatok és impulzusok hiánya felerősíti a depressziós hangulatot.
Ennek az eredménye lehet a bezárkózás, a kapcsolatok. és teljes izoláció. Ez egy lefele menő spirálhoz hasonlítható.
A kognitív terápiában megtanuljuk felismerni és megváltoztatni a hibás gondolatainkat és azt, hogy hogyan tudunk magunknak segíteni azzal, ha elkezdünk lépésről-lépésre cselekedni.

Mindannyiunknak vannak úgynevezett feltételezéseink, saját magunkról és a világról, ezek segítenek minket az életben való haladásban, és meghatározzák a reakcióinkat. Ha irracionálisak ezek a feltételezések, félrevezetnek minket, tetteinkben is és reakcióinkban is. Így lesznek előítéleteink a saját boldogságunkról és sikereinkről.
Albert Ellis kognitív terapeuta, alapvető irracionális feltételezéseknek nevezte el ezeket:
Vannak emberek például, akik kudarcank élik meg ha nem mindenki szereti őket akiket ismer és visszautasítva érzi magát ettől. Összejöveteleken el is menekül a társaságból, mert nem kap elég dicséretet.
Általános IRRACIONÁLIS FELTÉTELEZÉSEINK:
Az a gondolat, hogy mindenhez kell értenem.
Az a gondolat, hogy katasztrófa ha nem úgy mennek a dolgok ahogy én akarom.
Az a gondolat, hogy a boldogságom másokoktól függ, nem tőlem.
Az a gondolat, hogy kell valaki erősebb nálam akire támaszkodhatok.
Az a gondolat, hogy a múltam nagyban befolyásolja a jelenem.
Az a gondolat, hogy van tökéletes megoldás mindenre és ha nem találom meg az katasztrófa.
Ellis szerint az emeberek erőszakosan ragaszkodnak ezekhez a gondolatokhoz, és ezért javasolja a kognitív technikákat, mert ennek segítségével ezeket meg lehet változtatni.

A következő bejegyzés mesterem  Dr. Judith Beck példája, hogyan is dolgozunk a kognitív terápiában.
T: terapeuta
K:kliens (20 éves szorong, levert, nehézséget okoz neki a napi tevékenységek elvégzése.)
K: Szükségem van egy új munkára, kell a pénz is. Erről szeretnék beszélni. Szomorú vagyok.....
T: Mit gondolsz ebben a pillanatban?
K: Nem lennék képes állást vállalni.
T:Ez milyen érzést vált ki belőled?
K: Szomorúságot.
T:Tehát azt gondolod, nem lennél képes állást vállalni, ez a gondolat elszomorít téged. Milyen tények támasztják alá ezt a gondolatot?
K:Még az egyetemi anyaggal is nehezen bírkozom meg.
T:Értem és még?
K:Nem tudom.... Most is fáradt vagyok. Arra is nehezen tudom rávenni magam, hogy állást keressek, nemhogy minden nap bejárjak dolgozni.
T: Az is lehet, hogy pillanatnyilag nehezebb elkezdeni a munkakeresést, mint már bejárni dolgozni. Milyen más dolog jut eszedbe amiről arra következtetsz , hogy nem tudod elvégezni a munkát ha lenne egy állásod?
K: Semmi más.
T: És van olyan amiből arra következtetsz, hogy képes vagy betölteni egy állást?
K:Tavaly dolgoztam. A tanulás mellett. De idén...nem tudom.....Lehet tudnénk valami olyan munkát végezni, ami nem időigényes, és nem olyan nehéz.
T:És mi lenne az?
K:Talán tudnék eladóként dolgozni.
T:Van ötleted hol?
K:Talán az egyetemi könyvesboltban. Láttam a hírdetést, hogy eladót keresnek.
T: Rendben. És mi lenne a legrosszabb ami történhet ha elvállalod a munkát?
K: Valószínüleg ha nem tudnám megcsinálni.
T: És azt túl tudnád élni?
K. Igen, biztosan, gondolom kilépnék.
T: És mi a legjobb, ami történhet?
K: Hogy menne mint a karikacsapás.
T:És melyik a valószínűbb?
K: Valószínűleg nem lenne könnyű. Eleinte. De lehet, hogy meg tudnám csinálni.
T: Mi a hatása annak a gondolatnak: nem leszek képes dolgozni ? 
K: Szomorúsággal tölt el. Megpróbálni sincs kedvem.
T: És milyen hatással van az, ha megáltoztatod a gondolatot arra, hogy  akár dolgozhatnál a könyvesboltban?
K: Jobban érzem magam, és nagyobb kedvem van jelentkezni az állásra.
T: Akkor most mit tudsz tenni?
K: Elmegyek a könyvesboltba. Délután lenne rá időm.
T: Mennyire valószínű, hogy elmész?
K: Hát gondolom elmegyek.
T: És most hogy érzed magad?
K: Kicsit jobban. Talán kicsit reménykedem is.


Ebből a részletből láthatjuk , hogyan tudja a kliens beazonosítani és értékelni a nem segítő diszfunkcionális gondolatát. "Nem leszek képes dolgozni." 
A  továbbiakban a terapeuta megtanítja a kliensét, hogyan tudja meg is változtatni azt.