Egy napon felröppent a hír, hogy a szigetet hamarosan az elmerülés fenyegeti. Ekkor a sziget lakói felsorakoztak a parton, hogy hajókkal hagyják el az elsüllyedő szigetet. Csak a szeretet nem állt készen még, ugyanis nagyon ragaszkodott a szigethez és az utolsó pillanatig maradni akart. Amikor a sziget elkezdett süllyedni a szeretet mások segítségét kérte.
A gazdagság egy óriási luxus hajón ült már, mikor a szeretet megkérdezte őt: “Gazdagság el tudsz vinni magaddal?” “Sajnos nem”,- válaszolta a gazdagság, mert a hajóm telis-tele van arannyal és ezüsttel, nincs már hely a számodra.”
Ekkor a szeretet a büszkeséghez fordult segítségért. Az ő hajója óriási és nagyon szép volt. “Büszkeség el tudsz vinni magaddal?” “Sajnos nem”- válaszolta a büszkeség, “itt minden tökéletes és esetleg kárt tennél valamiben.”
A szeretet ekkor a szomorúsághoz fordult: “Szomorúság, kérlek vigyél el magaddal.” Oh, szeretet,- mondta a szomorúság, olyan szomorú vagyok, nekem egyedül kell lennem, nem tudlak el vinni magammal.”
Amikor a jókedv útnak indult, olyan elégedett és vidám volt, hogy meg sem hallotta a szeretet amikor hozzá kiáltott.
Hirtelen egy hang szólt a szeretethez: “Gyere szeretet, én elviszlek téged.” A szeretet olyan hálás és boldog volt, hogy el is felejtette megkérdezni a megmentője nevét.
Később amikor már mind szerencsésen partot értek, a szeretet megkérdezte a tudást: “Tudás, meg tudnád mondani nekem, ki volt az, aki segített nekem?”
“Hát persze”, válaszolta a tudás, “az idő volt”.
“Az idő? Dehát, miért pont ő segített nekem?”
Erre a tudás így válaszolt: “Mert csak az idő érti, hogy a szeretet milyen fontos az életben.”